Veleszületett csípőficama sem hátráltatta a folyamatos és különböző mozgásban. Számtalan sportágban kipróbálta magát, szerette feszegetni a határait, és sokaknak bebizonyította: nincsenek akadályok a mozgásban. Fanatizmusa, valamint folytonos küzdeni akarása egészen a paralimpiág juttatta, ahol bebizonyította rátermettségét.
Gyerekként hogyan sikerült elfogadnia a csípőficam hátrányait?
Három és hatéves korom között összesen hat műtétem volt, így például az óvoda nekem teljesen kimaradt. Az általános iskolában felmentést kaptam testnevelésből, de én ezzel nem törődtem, ugyanúgy szerettem volna tornázni, táncolni, mint mások. Természetesen, nekem nem ment olyan könnyedén és hasonló szinten, mint a többieknek. A testnevelő tanáraim mindig kemények voltak velem, minden feladatot meg kellett csinálnom a magam módján. Rendszerint meg akartam felelni, ezért küzdöttem, de főképpen magamnak szerettem volna bebizonyítani, hogy mire vagyok képes.
Ennek a küzdeni akarásnak köszönhetően ment le a helyi uszodába?
Már ötödik osztályos lehettem, mikor végre, megtanultam úszni. 
A biciklizés is nagyon nehezen ment, csak sokára sikerült magabiztosan, egyedül kerékpároznom. Apukám folyamatosan ott futkározott mellettem, én pedig próbáltam tartani magam. A sok fiatalkori műtét miatt –amikor az egyensúlyérzékelésnek, mozgáskoordinációnak fejlődnie kell, gipszben feküdtem. Ezért fiatalon és felnőttként is jelentős egyensúly problémáim voltak. Általános iskolás koromban, amikor elkezdtem úszni, majdnem azonnal a versenyzés is beindult. Nagyon meglepett, hogy nagyjából négy hónap telt el, én pedig már mások ellen szállok medencébe. A megmérettetés nem sikerült túl fényesen, utolsó lettem, viszont akkor adtak át dr. Vlaskovics József, Pécsett ismert és elismert úszóedzőnek. Nagyon kemény ember volt, de rettentő sokat köszönhetek neki. Egy mondása mai napig megmaradt nekem: „Jobb a jók között mazsolának lenni, mint a rosszak között elsőnek.” Ezt követően törekedtem arra, hogy beilleszkedjek a mazsolák közé. Sajnos, egy idő után, az egyesületen belül edzőváltások voltak, így a mi csoportunk szétforgácsolódott. Mivel az edzőnket is elbocsátották, tiltakozásként abbahagytam az úszást.
Minek a hatására döntött úgy, hogy mégis újra medencébe ugrik?
Anyukám is csípőficammal született, de neki komolyabb a mozgássérültsége. Végzős voltam az általános iskolában, amikor ő a Mozgássérültek Pécsi Egyesületében dolgozott. Javasolta nekem, hogy kezdjem újra az úszást a pécsi Lendület SE-ben. Viszont, én nagyon nem akartam elfogadni a velem született sérültségemet, az épekkel szerettem volna versenyezni. Hosszas noszogatás után végül beléptem az egyesületbe és sikeresen ottragadtam. Egy nagyon jó közösségbe kerültem, ott ismertem meg az első férjemet, aki ülőröplabdázott. Ennek a klubnak a keretein belül sikerült kipróbálnom több sportágat is. Egyszer asztalitenisz versenyen is indultam, és mivel balkezes vagyok ez hatalmas előnyt jelentett. Aztán természetesen az úszás mellett tettem le a voksomat, hiszen az jelentett mindent.
Minek köszönhetően szeretett bele az úszásba?
Fanatikus voltam. Nálunk otthon, soha senki nem erőltette a sportolást, magamtól döntöttem az úszás mellett, függetlenül attól, hogy édesapám volt a legnagyobb szurkolóm. A rólam készült cikkeket kivagdosta, és eltette. Minden versenyemen az ő hangját lehetett hallani. De mindig én akartam csinálni, és szerettem jobbnál jobb eredményt elérni. Mikor pedig jó részidőket úsztam, akkor még motiváltabb lettem. A szüleim támogatták és segítették a versenyzéseimet.
Mikor kezdődött el a magasabb szintű sportolói pályafutása?
Több versenyen is részt vettem korábban, de az első jelentős nagy versenyt akkor rendezték, amikor én felvételizni készültem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Ez a nemzetközi verseny Budapesten volt és több versenyszámban is sikerült nyernem. Koller Pista bácsi ekkor hívott meg engem a Halassy Olivér Sport Clubba, tiszteletbeli tagnak, hiszen én nem szerettem volna más egyesület színeiben versenyezni, kitartottam a Lendület SE mellett. Viszont így volt hol edzenem Budapesten is, mikor felköltöztem a fővárosba. Majd bekerültem a válogatottba, ahol kilenc fiú mellett én voltam az egyetlen lány. Paczulák András, Stettner Feri, Szűcs Pisti, Kiscsatári János, Dukai Géza, Tóth András, Becsey Jancsi, Pálinkás Laci, illetve Jeszenszky Attila, mindannyian nagyon közel állnak a szívemhez. Velük edzéseken kívül is számtalanszor csináltunk programokat.
Ez után vált céljává a paralimpia?
Hazai versenyeken kívül egyre több nemzetközi lehetőségünk akadt. Utaztunk szomszédos országokba, de eljutottunk például Berlinbe is. Az 1983-as Európa-bajnokságot Párizsban rendezték, ahol kvalifikálni lehetett az egy évvel későbbi paralimpiára. Nagyon naiv kislány voltam, sokáig nem tudtam az egésznek a tétjéről semmit. Volt egy lengyel ellenfelem, akinek a nevére már sajnos nem emlékszem, de miatta csak második lettem ezen a versenyen. Onnantól kezdve egy éven keresztül arra készültem, hogy azt a lányt legyőzzem a paralimpián. Végül, a bojkott miatt Lengyelország nem vehetett részt a 84-es paralimpián, a Fáklya Játékokon, New Yorkban.
Milyen hatással volt a keleti blokk bojkottja a versenyzésére a paralimpián?
Teljesen elkeseredtem, amikor megláttam a mezőnyt. Sok hiányzó volt az ellenfeleim közt, ráadásul a lengyel lány se volt ott. Nem tudtam büszke lenni az ott megszerzett aranyérmemre. Nagyjából 20 évig volt a padláson az a medál, és csak akkor vettük elő, amikor a férjem vett egy vitrint. Azt mondta most már tudom hova tenni az érmeimet. Egyébként, én senkinek nem meséltem a New York-i aranyérmemről. Úgy gondolom, hogy Szűcs Pistinek sokkal inkább kijárt volna az aranyérem. Ők sokkal többen indultak, nagyobb verseny volt köztük. A mi kategóriánk jelentős része nem utazhatott ki a kommunista országok távolmaradása miatt. A magyar csapat tagjai drukkoltak be a célba, annyira nem tudtam versenyhévvel úszni. Rettentően sajnálom azokat az olimpikonokat, paralimpikonokat, akik évekig küzdöttek az álmukért, majd az utolsó pillanatba nem jutottak ki.
Ettől a rossz élménytől eltekintve, hogyan élte meg az amerikai túrát?
Fantasztikus volt az, hogy mi innen Magyarországról kijutunk egy másik kontinensre. Remek estéket töltöttünk el egymással, és nem osztódtunk kis csoportokra, összetartóan, mindenki mindenkivel beszélgetett. Egyetlen egyszer próbáltunk meg kiszökni a paralimpiai faluból, szerettük volna látni a várost, ezért gyalog elindultunk. Alig hagytuk el a szállást, már sikerült is Pálinkás Lacival eltévednünk. Végül Harley Davidsonon ülő motoros rendőrök találtak meg minket, és cipeltek vissza a faluba, ahol nem kaptunk dicsérő szavakat a túra miatt. Igyekeztek ránk nagyon vigyázni, hiszen mi voltunk az egyetlen szocialista ország. De mi mindig szerettük feltalálni magunkat, életem legszebb négy évét töltöttem el a fiúkkal.
A paralimpiai aranyérmet követően úgy döntött lezárja a sportolói karrierjét, miért?
Úgy gondoltam, én már ennél többet nem tudok elérni az úszásban. Más szakaszba lépett az életem, készültem az államvizsgára. Nem sokkal később visszaköltöztem Pécsre, férjhez mentem, vártuk a fiunk születését. Ekkor is összetartó csapat voltunk, a többiek például leutaztak a szülészetre megnézni a gyerekemet. A paraúszó-válogatott tagjaitól 1988-ban még képeslapot is kaptam, amit Szöulban adtak fel.
Soha nem gondolkodott el a visszatérésén?
Nem szerettem volna újrakezdeni a versenyzést, azt lezártam. Pár éve találtam rá Pécsett a Vörös Meteor Sportkörre, ahol csatlakoztam a szenior úszócsapathoz. Az ott dolgozó fiatal edzők nagyon lelkesek lettek, szerették volna, ha elkezdek újra versenyezni. Viszont megmondtam nekik, hogy én már nem úgy tekintek az úszásra. Szeretem a hajtást, a kemény edzést, amikor az erek lüktetnek a fejemben, de nekem már csak erre van szükségem. Hasonlóan nagy élmény volt, amikor a kilenc fiúval sikerült átúsznunk a Balatont. Akkora motiváció volt legyőzni azt a nagy tavat, hogy még háromszor megismételtem. Én mindenkit csak biztatni tudok a mozgásra.
Gyerekeit is buzdította a sportolásra?
Az alapokat elvártam tőlük, tudjanak úszni, biciklizni, és még a korcsolyázást is megtanítottam nekik, miközben én nem tudok. Nagyfiam úgy emlékszik vissza, hogy én tanítottam meg őket a jégen siklani, pedig csak a mozdulatokat mondtam el. Szentül meg volt győződve még felnőtt korában is, hogy anya tud korizni. Kellenek ezek az alapok, így tudnak jól beilleszkedni a gyerektársaságba. Ahogy korábban már említettem, én is az úszásnak köszönhetek rengeteg jó barátot.
Mivel kezdett el foglalkozni a sportolói pályafutását követően?
Gyógypedagógusként végeztem, látássérültek és értelmileg akadályozottak pedagógiájának szakára jártam. Később pedig, GYES alatt, szomatopedagógiát (a mozgáskorlátozott személyek személyiségfejlesztésére irányuló tudomány – szerk.) is elvégeztem. Nagyon szerettem, főleg mivel Budapesten csináltam a gyakorlati részét. Ezen a szakmák összessége tett engem keresett gyógypedagógussá, hiszen kevés ember rendelkezik ilyen komplex képzettséggel. Több helyen is dolgoztam az évek alatt a végzettségeimnek köszönhetően. Például, 1987-ben meghívtak a Pedagógiai Szakszolgálat Szakértői Bizottságának tagjai közé, és megbíztak a látássérült gyermekek korai fejlesztés baranyai intézményi kiépítésével. Gyakorlatilag létrehoztunk egy megyei szintű fejlesztői hálózatot. Ezt az egészet 2003-ig tudtam csinálni, mikor a lányom megszületett. A lábam már nem volt jó, protézisműtétre volt szükségem. Nem tudtam már úgy mozogni, gyerekeket emelgetni. Kaptam egy ajánlatot a Kaposvári Egyetemről, én pedig éltem a lehetőséggel. Sajnos a folyamatos ingázás nem jött jól a kislányom, és egyéb egészségügyi gondjaim miatt, így sokáig nem dolgoztam ott. Visszajöttem Pécsre, ahol egy felnőtt értelmi fogyatékossággal élő személyek többcélú szociális intézményét vezettem. Nagyon tanulságos időszak volt ez is, mivel foglalkoztam az extrém koraszülött csecsemőktől kezdve a felnőtt fogyatékkal élő embereken át minden korosztállyal, sérültséggel, esettel. Én ízig-vérig gyógypedagógusnak tartom magam, így azonnal visszamentem, amint újra meghívást kaptam a szakszolgálattól, és mai napig ott dolgozom.
Mitől válhat valaki kiemelkedő sportolóvá fogyatékkal előként?
Nem a tehetség az első, hanem a szívósság, a szorgalom, és fanatikusnak kell lenni. Nekem jó volt a vízfekvésem, de nálam sokkal több tehetséges úszónak nem sikerült annyit fejlődnie. Rengeteg időbe telik az egész, sok lemondással jár az élet más területén - ez igaz. A tehetség önmagában nem elég, a sikerhez motiváció és céltudatosság is kell. Ha ezek nincsenek, akkor a tehetség az elvész.
A fotókért külön köszönet Hoffmann Judit egyik lelkes rajongójának.
