Menüpontok

Az én történetem - interjú korábbi bajnokainkkal

Az én történetem: Szekeres Pál paralimpiai bajnok

Szekeres Pál neve egyáltalán nem ismeretlen a hazai, valamint nemzetközi vívók között. A történelem egyetlen sportolója, aki paralimpián és olimpián egyaránt érmet tudott nyerni. Vívó pályafutásának kezdetéről, a balesetének megéléséről, és az ép, valamint parasportolói sikereiről mesélt nekünk.

Hogyan csöppentél a vívóterembe fiatal korodban?
Gyerekkoromban még nem volt internet, a televízió csatornáinak száma is jóval kevesebb volt, ezért a saját fantáziánkon múlt mivel töltjük az időnket. Sokszor játszottunk katonásat, indiánosat, botokkal vagy műanyag lécekkel kardoztunk, amikhez kitaláltunk különböző történeteket, vagy korábban látott filmhősök bőrébe bujtunk bele. Logardere lovag, Ivanhoe, D’Artagnan és a három testőr, a Tenkes kapitánya, akkoriban ez volt a sláger. A nagymamám háza előtt feltettek egy szórólapot, miszerint az Újpesti Dózsa vívószakosztálya felvételt hirdet, az érdeklődőknek jelentkezni Simonffy Tóth Ágnes főiskolai világbajnoknál lehet. Éltem a lehetőséggel, becsatlakoztam az edzésekbe az alapokat Horváth Máriánál sajátítottam el, Beliczay Sándor kezei alá kerültem 1976 őszén, aki egészen a sportolói pályafutásom végéig segítette munkámat. Együtt fejlődtünk, és komoly sikereket értünk el már a kezdetektől fogva.

Nem is kellett sokat várnod az első jelentősebb eredményeidre.
Utolsó éves juniorként sikerült megnyernem az Ifjúsági Barátság Versenyeket, nagyon erős ellenfeleimet győztem le akkor, sokuk később olimpiai bajnok lett. Az 1980-as moszkvai olimpia után beválogattak az olimpiai vívó keretbe, ami leírhatatlan érzés volt. Még csak négy éve űztem aktívan ezt a sportot, de már legjobbak között lehettem, nem sűrűn fordul elő hasonló az emberrel. 20 évesen bekerültem a Los Angeles-i olimpiára (1984) utazó felnőtt keretbe. Tőr egyéniben, valamint csapatban indulhattam volna, de a politika közbeszólt. Úgyhogy a csapatunk végül nem repülővel indult az Egyesült Államokba, hanem 7-es busszal az akkori Nemzeti Sportcsarnokba. Az olimpia helyett nekünk a Barátság Versenyek jutott, ahol ezüstérmesként végeztünk tőr csapatban.1988-ban Martini Kupán győzedelmeskedtem Párizsban, 1989-ben sikerült megnyernem a Törley kupát, ezzel az eredményemmel pedig a világranglista élére kerültem. Csapatban Universiadét nyertünk 1985-ben, az elődöntőben a 84-es olimpiai bajnok csapatot győztük le. 1987-ben világbajnokságon bronzérmet, 1988-ban a szöuli olimpián is a dobogó fokára állhattunk a tőr csapattal. Elmondhattam magamról, hogy a legjobb vívók közé tartoztam akkor. A legtöbb nemzetközi, és hazai megmérettetésemet dobogós helyezéssel végeztem. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés számomra a Mesterek tornáján való szereplésem volt. Ezt a világversenyt csak pár alkalommal rendezték meg. Ez egy hatalmas gála volt Németországban, élőben közvetítette a TV, rengeteg riporter zsongott körülöttünk, és jelentős összeget kaptak a versenyzők. Ezek után kellő ambícióval, eltökéltséggel készültem a Budapesti Vívó Világbajnokságra (1991), és természetesen a Barcelonai Nyári Olimpiára, csak a balesetem közbeszólt.

Hogyan tekintesz vissza arra az időszakra?
Azt követő egy év rettentően nehéz volt nekem és a környezettemnek. Egyáltalán nem könnyű elfogadni azt, ha az ember az akarata ellenére változásra van kényszerítve. 27 évesen eltört gerinccel feküdtem a kórházi ágyon, rádöbbentem arra, hogy ez másik véglete az életnek. Egy válogatott sportoló dinamikus, minden izomzata, koordinációja tökéletesen működik, az egészség szimbólumát képviseli, majd ennek a kétharmadát lekapcsolják. Olyan volt, mint amikor a kisbaba tanul járni, csak kerekesszékben. Egyedül felöltözni, felkelni az ágyból, önállóan étkezni, az addig megszokott napi tevékenységeim másképpen mentek tovább. Reggel 8-tól délután 4-ig folyamatosan gyakorlatokat csináltam, terápiákon vettem részt, kemény hét hónap volt, viszont mellette sikerült nyernem egy Európa-bajnokságot.

Sokat nyújtott neked ez az Európa-bajnoki aranyérem?
Az Eb győzelmem miatt szabadkártyát kaptam, amivel kivívtam a szereplés jogát a barcelonai Paralimpiai Játékokra (1992). Nagyon nagy kapaszkodó volt ez nekem, mindenki látta, van alternatíva az életemben. A vívás kifejezetten fegyelmezett sportág, sokban járult hozzá a rehabilitációmhoz. Persze kellett a családom, párom, és barátaim odaadó támogatása is a balesetem után.

Hogyan ment az átállás erre a sportágra?
Itthon akkor még nem volt ismert a kerekesszékes vívás, úgy emlékszem a kezdetekben még megfelelő pásthoz se jutottam. Németországba jártam edzőtáborozni, de volt, amikor ők jöttek Magyarországra. Barcelonai paralimpia után kezdtük kiépíteni az itthoni kerekesszékes vívást. Beletelt egy kis időbe, de az 1995. évi Európa-bajnokságon (Blackpool) már ott volt a magyar kerekesszékes vívó csapat, Dani Gyöngyivel valamint Pálfi Judittal. Pár évvel később pedig Batizi Sándor - aki a német vívó válogatott szövetségi kapitánya volt és ő vitt el az első versenyeimre – csatlakozott hozzánk, és jelentős segítséget nyújtott a felkészülésünkben.

Egy olimpiát követően milyen volt paralimpián szerepelni?
Amikor fiatalon vívni kezdtem az épek között, akkor a nevemet alig bírták megjegyezni. A bírok sokszor nem adták meg a találataimat versenyeken. Rengeteg időbe telt kiharcolni magamnak az elismerést. Sokáig tartott amig sikerült nevet szereznem a többi vívó között, de sikerült. Megismertem az edzőket, ellenfeleimet, sokszor előre köszöntek nekem, a világ legjobbjai között lehettem. Majd a balesetet követően minden újra indult. A sor végére kerültem, nem tudták ki vagyok, hogy hívnak, fel kellett építenem mindazt, amit az épek között sikerült elérnem. Az barcelonai olimpiát megelőzően meghívtam a komplett vívó válogatottat egy hatalmas buliba, hálám jeléül, rengeteg szeretetet és adományt kaptam tőlük. Majd kiutaztam egy olyan paralimpiára, ahol szinte senkit nem ismertem. Előzetesen nyertem egy Európa-bajnokságot, így néhány arc ismerős volt, illetve az edzőtáborozásaim során összebarátkoztam a német válogatottal. Egyedül éreztem magam ott, szoknom kellett ezt az új helyzetet. Furcsa volt számomra a sok sérültséggel rendelkező ember látványa. A két esemény külsőségeiben, hangulatában nagyon hasonlít. Nem éreztem a barcelonai eredményhirdetés alatt, hogy ez az egész más, mint egy olimpia. Teltházas versenyek, remek szurkolókkal, kiváló körülmények, csak nem olimpiának hívták az eseményt.

Melyik érmedre vagy leginkább büszke?
Egyetlen egyet lehetetlen kiemelni, mindegyik éremnek megvan a saját története. Már az első Európa-bajnoki aranyérmem is különlegesnek számít, hiszen a balesetemet követően sikerült nyernem egy rangos versenyen. Új helyzetbe kényszerülve, a rehabilitációm alatt, ez hatalmasat lökésnek számított. Majd Barcelonában (1992), újonc paralimpikonként aranyérmes tudtam lenni egyedüli magyar vívóként. Nem volt a magyar csapatnak több versenyzője ebben a sportágban, nekem kellett megoldanom ezt a helyzetet. Aztán négy évvel később, címvédőként, az esélyesség terhét el tudtam viselni, és két aranyérmet tudtam nyerni Atlantában. De akár az ép vívó pályafutásomra is gondolhatok, amikor Budapesten sikerült világkupát nyernem, majd a világranglista élére kerültem emiatt. Akkor nem csak az első helyezésemre voltam büszke, szuperül is vívtam. Az edzőmnek nem az aranyéremért, hanem a mutatott vívásomért gratuláltak. Pekingben (2008) bronzérmes lettem, és ott vívtam életem legjobbját. Sikerült megvernem azt a hongkongi srácot, aki már nyolc éve veretlen volt. Természetesen büszke vagyok a legutolsó győzelmemre is, amikor Sheffieldben (2012) a kerekesszékes vívó Eb-n, 48 évesen aranyérmes lettem. Azon a kontinensviadalon tőr kategóriában négy döntőt rendeztek, és mindegyik eredményhirdetésén magyar himnuszt játszottak le a helyszínen. Minden éremnek megvan a története, általában az aranynak nincsen, akkor csak fogadja az ember a gratulációkat. A második, vagy harmadik helyezett meséli mindig az okot, amiért kikapott, vagy mi hiányzott a sikerhez. Mindegyik eredményem mögött áll valamilyen történet, de ezek már régen voltak. Büszke vagyok ezekre a díjakra, viszont én már sportvezetőként dolgozom, vannak mindennapi feladataim. Nem fogom a vívás által szerzett eredményeimet felhasználni arra, hogy elnézzék a hibáimat. 

Minek hatására döntöttél a sportolói pályafutásod végéről?
A 2000-es paralimpia előtt megszületett első kisfiam, és az Ifjúsági és Sportminisztérium Fogyatékosok Sportjával foglalkozó helyettes-államtitkára lettem, így kellett készülnöm a világ legnagyobb versenyére. Érezhetően elfogyott az előnyöm, amit a 90-es években tartottam. 1984-től 2012-ig voltam a vívó világ elitjében, 28 éven keresztül ott tudtam lenni folyamatosan a legjobbak között. Sérülések és egyre nehezedő regenerációk miatt kellett búcsúznom a vívástól, pedig még mindig tudtam jó helyezéseket elérni. A sportpályafutásom így kerek, nem tudom sikerült-e volna olimpiai érmet nyernem. Seoulban nagyon közel álltunk a dobogó legfelső fokához, de nem jött össze végül. Kerekesszékes vívóként viszont rengeteg világversenyt sikerült nyernem. Mindig tartottam attól mi lesz velem, ha már nem vívok. Szerettem volna közel maradni a kerekesszékes víváshoz, ezért örömmel fogadtam el a jelöltséget az Amputáltak és Kerekesszékesek Nemzetközi Sportszövetségének (IWAS) Kerekesszékes Vívó Bizottságába. Sikeresen pályáztam meg a pozíciót, így 2012 után alelnökként dolgoztam, majd négy évvel később elnökként folytattam munkámat. Idén tisztújítás lesz, de nem szeretném feladni az eddig elért eredményeimet, szeretném tovább vinni az vezetői feladataimat. Rengeteg formában dolgoztam már a vívókkal, ez az én küldetésem. Sokat kaptam ettől a sporttól, amit igyekszek meghálálni. Pedig nincs könnyű dolgom, nem túl egyszerű egy nemzetközi szövetséget vezetni, aminek nincsen elég apparátusa, kellő anyagi forrása. Amikor alelnökként kezdtem el dolgozni az IWAS-nál akkor kérdéses volt a kerekesszékes vívás jövőbeli szereplése a paralimpiákon. Kemény munkánknak köszönhetően azonban már biztosított a helyünk, Párizsban (2024) is biztosan a sportágak között lehetünk.

Mit gondolsz a paralimpia elhalasztásáról?
Ez a plusz egy év jól jött az újoncoknak, tudnak csiszolni a technikájukon. A rutinosabb vívóknak valahogyan tartaniuk kell az eddig elért szintjüket. Összességében mindenki motivált a csapatban, köszönhetően a közelmúltban elért eredményeknek. Tavaly a világbajnokságon a női tőr csapat történelmi sikerrel lett aranyérmes. Megverték a hongkongi, kínai ellenfeleiket, ami elképesztően jó teljesítménynek számít. Ráadásul pont a születésnapomon sikerült ezt a bravúrt elérnie a lányoknak, nagyon szép emlék ez számomra. Tokióban mindenki előtt ott lesz a lehetőség, bárki győzhet a mienk közül. Azonban más nemzetek vívói is esélyesek, franciák, olaszok, kínaiak, hongkongiak, jó teljesítménnyel bármi lehetséges. Nem lesz könnyű dolga a sportolóknak. Jelenleg a kerekesszékes vívásban az egyik verseny a kínaiak között lesz, hogy a saját nemzetükön belül ki tud több érmet nyerni. A többi ország pedig a második helyért küzd meg az éremtáblázaton. A magyar vívókban kellő lelkierő van, ami nagyon jól jöhet majd a paralimpián. Nagyjából négy-öt érmet saccolok a mienknek ebben a sportágban, de ez rengeteg mindentől fog függeni.

Mit üzennél a parasportolóknak?
Minden sportolótársamnak ajánlom, hogy építsen kettős karriert. Készüljön fel versenyzőipályafutása utáni életére. Szakmát szerezni, lediplomázni, nyelveket tanulni mindig fontos. Illetve ne feledkezzen meg a magánéletéről se, próbálja egyensúlyban tartani a dolgait. A paralimpiára készülők pedig higgyék el mindenki szurkol nekik határon belül és kívül is. Adjon nekik erőt és hitet ez a tudat, hogy drukkolunk nekik. Ha valaki a paralimpián nyolcadik lesz, de élete legjobb teljesítményét nyújtotta, akkor az felér egy aranyéremmel! Lehető legjobb felkészülést kívánom nekik!

2020.07.15


Az én történetem: Jeszenszky Attila paralimpiai bajnok

Jeszenszky Attila sportolói pályafutása elején az ép úszókkal edzett, versenyzett, ám sérültsége ezt sokáig nem engedte neki. Már fiatalon kijutott élete legelső paralimpiájára, ahol négy aranyérmet tudott nyerni hatalmas akarat erejének köszönhetően. A címvédésre azonban nem kerülhetett sor egy komoly sportdiplomáciai kudarc miatt, ennek következtében pedig lemondott a versenysportról.

Hogyan fűződött össze az életed a paraúszással?
52 évvel ezelőtt, súlyos csípőficammal születtem, amit már három hónapos koromban megműtöttek. Három éves koromban szintén egy beavatkozást hajtottak rajtam végre, és az orvosok azt javasolták a szüleimnek kezdjek el rehabilitációs jelleggel úszni vagy kerékpározni. Édesapám akkoriban futballbíró volt nagyon sokáig, ezért focizni szeretett volna látni engem és a testvéremet, de ez érthető okok miatt nem jöhetett létre. Ezért végezte el a Testnevelés Főiskolán az úszóedzői szakot és lett az én trénerem, éveken keresztül.

Így indult el a te sportolói pályafutásod?
A rehabilitációs úszást hamar felváltotta a versenyszerű úszás. 15 éves koromig az épekkel együtt versenyeztem és végeztem a mindennapi edzéseket. Egy évben, az akkori magyar úszó válogatott tagjaként Darnyi Tamás, Szilágyi Zoltán, Szabó Józseffel készültem. A betegségem azonban nem engedte ezt sokáig, nem tudtam tartani a tempót. A 80’ évek elején kezdett éledezni Magyarországon a parasport miliője, és hamarosan átnyergeltem a paraúszókhoz.

Ekkora csöppentél bele a parasport világba?
Kedvenc történetem ezzel kapcsolatban az első versenyem, Egerben. Amikor beléptem az uszodába és megláttam azt a sok sérült sportolót, én teljesen megrettentem. Addig én ép versenyzőkkel készültem, nem értettem miért kell ellenük kiállnom. Abban a tudatban éltem egészen az első versenyemig, hogy én is teljesen egészséges vagyok, ezért nincs ott keresni valóm.  Szerencsére nem mentem el onnan, én is medencébe ugrottam, ezáltal megpecsételődött a sorsom. Megismertem a mozgássérültek között rengeteg életvidám, küzdeni akaró, motivált társamat, akikkel onnantól kezdve szívesen töltöttem az időmet edzőtáborokban, felkészüléseken, versenyeken.

Dr. Jeszenszky Attila és édesapja, Dr. Jeszenszky Géza

Akkoriban más volt felkészülni egy versenyre?
Öt éves koromtól fogva úsztam, mindennap küzdöttem keményen. Válogatottba sokszor megesett, hogy egy nap leúsztam 20-25 kilométert. Nekem hatalmas előnyöm volt, már korán elkezdtem sportolni, még sok parasporttársam csak a világjátékokat megelőző pár évben került a versenysport közelébe.  Napjainkba a parasportban is uralkodik a profizmus, különféle edzéstechnikák, sokat változott a világ, a mi időnkben ez szinte csak hobbinak számított.

Hazai körülményekhez képest milyen volt New Yorkban (1984) versenyezni?
Ekkor az Olimpiát Los Angelasbe tartották meg, de a Szovjet Unió és a tagországai bojkottálták az eseményt. Kérdéses volt a parasportolók szereplése New York-ban, azonba végül kijuthattunk. Magyarországon ebben az időszakban még javában kommunizmus volt, USA-ban ennek a szöges ellentétjét láttuk. Egy egyetem területén zajlottak a Paralimpiai Játékok, amit akkor Fáklya Világjátékoknak is neveztek. Minden körülmény adott volt számunkra. A megnyitón tiszteletét tette az akkori Egyesült Államok miniszterelnöke, Ronald Reagan. Egyik ámulatból estünk a másikba, fantasztikus élmény volt.

Ráadásul ekkor szerepeltél először Paralimpián, négy aranyérmet sikerült nyerned.
Az egész magyar delegáció remekül szerepelt. Azóta se volt olyan sikeres paralimpiája Magyarországnak, és ezt bármiféle nagyképűség nélkül mondom. Akkor 13 aranyérmet nyertünk összesen, ez pedig szuper szereplésnek számított. Három aranyérmem az akaraterőmnek volt köszönhető, a negyedik váltóban szerzett arany, a csapat győzni akarásának

Mi történt Söulban (1988) a paralimpián?
Rengeteg világversenyt nyertem, világcsúcsokat tartottam, és ennek a remek szereplésnek is tudom be azt, ami akkor történt. Világversenyek előtt megszokták állapítani a sportolók sérültségi fokát, kategóriáját, ez most sem volt másképpen. Engem svéd orvosok vizsgáltak meg, majd hosszas tanakodás után azt mondták nekem nincsen semmi bajom. Később fényderült az igazságra, az én versenyszámaimban mindig volt egy svéd vetélytársam, akit egyébként mindig megvertem, de nagy csatákat vívtunk. Láss csodát, mindent megnyert a srác, miután én nem indulhattam el a paralimpián. Az úszó időeredményeim alapján a címvédés meg lehetett volna.

Ennek hatására döntöttél a sportolói pályafutásod befejezéséről?
Úgy éreztem ez sem olyan, mint régen. Megjelent a politika a sportba, elbuktattak egy nagyon fontos versenyen, ezért nem akartam folytatni. Nem hagytam fel az úszással mai napig se, de a versenyzői pályafutásomról lemondtam akkor.

Mivel kezdtél foglalkozni?
Gyógyszerészként kezdtem dolgozni Battonyán, majd később Szabadkígyóson patika vezetőként folytattam a munkámat. Magánéletem is folyamatosan alakult, megházasodtam, négy fiunk született, Gyulára költöztünk, ahol azóta is élünk. További két gyógyszertárral bővítettünk a vállalkotzásainkat és mai napig ezek irányításával foglalkozom. 

Mennyire követed figyelemmel a magyar paraúszókat?
Eseményeket szoktunk találkozni, sajnos napi kapcsolatot nem tartok mindenkivel. Természetesen igyekszem tanácsokkal ellátni a felkészülésüket. Hajdanán édesapám is komolyan kivette a részét edzéstervekkel a paraúszók felkészítésében, így mondhatni az egész családomat meghatározta ez sportág. 

2020.06.11.


Az én történetem: Vereczkei Zsolt paralimpiai bajnok

Vereczkei Zsolt felső végtaghiánnyal született Nyírbátoron. Kisgyermek korában három lánytestvérhez került, akik felnevelték őt Érsekcsanádon. Zsolt már fiatalon szerette a vízet, nem is gondolta volna mekkora jelentősége lesz életében. Pályafutása során hét darab paralimpián szerepelt, és mindig éremmel térhetett haza. Többször világcsúcstartóként tavaly év végén döntött visszavonulásáról, ám továbbra is segíti a hazai parasport mozgalmat. 

Hogyan fonódott össze az életed a sporttal?
Érsekcsanádon nőttem fel, és már gyerekkoromba rengeteget jártam a vízpartokra, megfordultam az uszodákban is. A Mozgásjavító Intézménybe tanultam, ahol úszást oktattak nekünk, itt fedeztek fel engem is. Remek volt a vízfekvésem, sokat készültem, jártam edzésekre, hamar meglett az eredménye. Kezdetben hazai versenyekre vittek el engem, és egészen jó időket sikerült úsznom. Egyre több sikerélményem volt, ez pedig folyamatosan motivált, ennek is köszönhetem, hogy elindultam ezen az úton.

Hogyan emlékszel vissza legelső világversenyedre?
Teljes új volt ez számomra, olyan országokat láthattunk, amiket mások nem. A ’90 években elutazni nyugtra hatalmas élmény, nagyon élveztem, pedig akkor még nem repülővel, hanem busszal utaztunk több száz kilométereket. Az első világversenyem Barcelonában volt 1991-ben az Ifjúsági Paraúszó Európa-bajnokság. Egészen jónak mondható az ott elért eredményem, rengeteget tanultam belőle.

Összesen hét Nyári Paralimpiai Játékokon vettél részt, melyik volt a legkedvesebb számodra?
Egyértelműen Sydney (2000)! Pályafutásom harmadik aranyérmét nyertem paralimpián, illetve a kint élő magyar emberek olyan szeretettel fogadtak minket, amit nehéz szavakban leírni. Minden mozdulatunkat kisérték, elvittek minket kocsival a város különböző nevezetességeire, és persze szurkoltak nekünk. A világ másik végén voltunk, mégsem maradtunk magyar szurkolók nélkül.  

Hogyan sikerült fenntartani a formádat?
Olyan sportoló vagyok, aki tudja, mikor kell teljesíteni a kötelező szintet. Koller Pista bácsi, korábbi szövetségi kapitányunk – aki sajnos már nem lehet közöttünk – mindig mondta nekem, hogy remek versenyzőtípus vagyok. Vannak, akik nagyon izgulnak, ez pedig befolyásolja az eredményüket. Nekem is voltak kevésbé jó versenyeim, de a megfelelő pillanatban mindig oda tettem magam. A sikerekben nagyban hozzájárultak nevelőszüleim, valamint a remek szakemberek, akik segítették a felkészülésemet.

Voltak olyan nehézségek, amik beárnyékolták a sikereket?
A szeretett nevelőszüleim elvesztése számomra lehető legrosszabbkor ért. 2008-ban Peking előtt, 2013-ban London után és 2016-ban Rio de Janeiro megelőző hónapokban. Mindegyik anyukámat a paralimpiák környékén veszítettem el, értük akartam nyerni. Magam se tudom hogyan sikerült érmet szereznem ilyen helyzetben, viszont ez hatalmas elismerés számomra.

Tavaly decemberben végleg szögre akasztottad az úszósapkát, miért?
Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy hét paralimpián vett rész, és mindegyikről egy éremmel térhetett haza. Sokan kérdezték tőlem: miért nem próbálod meg nyolcadszorra? Persze, mintha ez csak így menni. Nagyon sok munkával jár kvalifikálni egy ekkora eseményre, kicsit már elfáradtam ehhez. Az se lenne jó, ha nem tudnék éremmel zárni Tokióban, rontana az eddigi mérlegemen. Én letudtam zárni ezt a történetet, mögöttem pedig egy csodálatos pályafutás van.

Mivel foglalkozol jelenleg?
Megalapítottuk az Impulzus a Parasport Jövőjéért Alapítványt, aminek én a tanácsadója vagyok. Olyan gyerekeket keresünk fel, akik valamilyen sérültséggel születnek, vagy baleset következében sérülnek meg és nem mernek nyitni a világ felé. Inspiráljuk őket a sportolásra, különböző lehetőségekkel próbáljuk őket támogatni. Igyekszünk sikeres fiatal parasportolókat segíteni a felkészülésük alatt, így remélhetőleg még jobb eredményt tudnak majd produkálni. Az álmom, hogy a Magyar Paralimpiai Csapat gyarapodjon, még több versenyzővel képviseljük hazánkat a világversenyeken, mögötte pedig legyen megfelelő utánpótlás.

Mit üzennél azoknak, akik félnek belevágni a parasportba?
Ne féljenek belevágni! A sport nekem teljesen átformálta a személyiségem. Nem vagyok bezárkózva, hanem élem az életemet, ahogyan azt kell.  Pályafutásom után is rengeteg lehetőséget kaptam, ez pedig annak köszönhető, hogy mertem lépni a kellő pillanatban. A sport nekem rengeteget nyújtott, ezt más sorstársam is ugyan úgy megélheti.

2020.05.29.


Az én történetem: Engelhardt Katalin paralimpiai bajnok

Engelhardt Katalin paraúszó, paralimpiai bajnok, világbajnok, kétszeres Európa-bajnok hatéves korában szeretett bele az úszásba. Sikeressége nem volt megkérdőjelezheti, hiszen folyamatos fejlődést tudott mutatni fiatal, aminek köszönhetően hamar nagyszerű eredményeket tudott elérni. Kata már nem tölti mindennapjait a medencébe, de a sportolással továbbra sem hagyott fel, hiszen erőemelőként tovább folytatta pályafutását. Korábbi sikereiről, élményeiről vele beszélgettünk.

Hogyan fonódott össze az életed a para úszással?
A Mexikói úton a Mozgás Javító Általános Iskola és Diákotthonban kezdtem meg a tanulmányaimat, ahol úszni is megtanítottak minket. Hatalmas élmény volt számomra az uszodába járás már akkor is, ott kialakult egy szerelem köztem és a víz között. Meghatározó emlék maradt kiskoromból, amikor télen hamarabb sötétedett, mi pedig átkeltünk a városon, hogy a BVSC-be beérjük edzésre. Elkezdtem versenyezni, hiszen egyre jobb eredményeket tudtam produkálni, jó irányba fejlődtem folyamatosan, ráadásul remekül bírtam a monotonitás. Tudtam van keresni valóm a medencében, én is imádtam minden pillanatát az ott töltött időmnek. A mércét sikerült egyre jobban feltornáznom jöttek az Európa-bajnokságok, világbajnokságot, paralimpiák.

Ha már világversenyek, az első Barcelonában az 1992-es paralimpia volt, milyen volt ott medencébe szállni?
Nagyon nagy csoda volt, ezüstérmet tudtam nyerni, de még a kijutásom is egy külön élménynek számított, hiszen ott lehettem a legjobbak között. Nem vártam sokat magamtól, úgy voltam vele nem gond, ha nem jutok tovább az első futamot követően, azonban megcáfoltam magamat az elért eredményemmel. Itt eldöntöttem szeretném ezt a lehetőséget újra megélni még, hatalmas hatással volt rám ez az egész, tudtam helyem van ebben a közösségben.

Gondolom, az ottani szurkolók is hatalmas pluszt jelentettek!
Amikor beértem az arénához láttam a kígyózó sorokat a nézőtér felöli bejáratnál, rengeteg ember állt ott. Leírhatatlan élmény ekkora közönség előtt medencébe ugrani, szerencsére én azon versenyzők közé tartozom, akiknek nagyon sokat jelent a biztatás. Ide eljutni hatalmas munka volt, hálás is vagyok sok embernek, valamint magamnak, és Jóistennek, azért amiért ez a pályafutás ilyen jól sikeredett.

Számos világversenyen vettél részt, melyik volt számodra a legemlékezetesebb?
Több is van, például az előbb emlegetett Barcelona, vagy a 96’-os paralimpia Atlantában, ahol aranyérmet nyertem. Összes versenyhez köthető valami emlék, mondhatnám még Athént, Sydney-t, vagy Londont ahol a magánéleteben történt változások ellenére remekül úsztam. Szintén jelentős sikerként borítékolom el a Rio de Janeiro-ban való szereplésemet, pedig korábban édesapámat, valamint édesanyámat is elveszítettem, viszont tudtam csak a versenyzésre fókuszálni. Már ezt a karriert magam mögött hagytam, azonban tudom mindennek, ami történt velem a pályafutásom alatt, annak így kellett történie.

Az úszást követően se hagytad abba a pályafutásod azért, erőemelésre váltottál
Rio de Janeiro után nem éreztem már azt a tüzet magamba ami tovább hajtott volna a medencében. Mindig igyekeztem jó kapcsolatot tartani többi sporttársammal, sok versenyszámot is megtekintettem még a helyszínen, mint az erőemelést is.  A mezőnyben Sas Sándor is fekve nyomott, nekem pedig nagyon megtetszett ez a sportág. Jól tudtam magamról, mi is végzünk hasonló erőléti edzéseket, ezért némi közöm szerencsére volt hozzá. Kívülről látva nagyon egyszerűnek tűnik ez az egész, pedig igazán összetett dolog. Az idő előrehaladtával kezdtem beletanulni az erőemelés fortélyaiba, nem volt ez olyan könnyű. Az első versenyem, amit itthon rendeztek, remekül sikerült, országos csúcsot tudtam kinyomni.

A következő cél Tokyo?
Reálisan tekintek előre folyamatosan, a legkisebb súlycsoportban vagyok jelenleg a külföldi versenytársaimat pedig követem, biztosat kár lenne azért előre mondani. Azonban a jelenleg kitűzött céljaim között most már a magánéletem komolyabb szerepet kapott, amivel többet szeretnék foglalkozni. Az elmúlt években csak a sportra fókuszáltam, kicsit lassítanom kell és szeretnék összpontosítani az élet más területire is.

2020.05.14


Az én történetem: Becsey János paralimpiai bajnok

Becsey János születését követően kapott agyvérzést, melynek eredményeként jobb oldalára teljesen megbénult. Azonban nem adta fel, keményen megküzdött céljaiért, így kétszer paralimpiai, négyszer para-világbajnoki, valamint egyszer Európa-bajnoki győzelemig jutott. Mi vezetett a sikerhez, aminek következtében a magyar parasport egyik ikonikus alakja lett? Erről személyesen vele beszélgettünk, ismerjük meg az ő történetét.

Hogyan fonódott össze az életed a parasporttal, azon belül is az úszással?

Kezdetekben az Újpesti Dózsa vízilabda csapatában játszottam Tóth Zoltán kezei alatt. Egy mérkőzést követően Koller Pista bácsi, a Halassy Olivér Sport Egyesült úszóedzője, vetette fel az ötletet korábbi vízipóló tréneremnek, hogy próbáljam ki az úszást. Ezt követően kettős igazolással tudtam mindkét egyesület kötelékeiben sportolni versenyszerűen. Ez azért érdekes, mert négy éves koromban kezdtem el tanulni úszni, azonban mindig sikerült valahogy szabotálnom az oktatás menetét. Nagyjából két esztendőnek kellett eltelni, azt követően sajátítottam el ezt a tudást, majd később nagyon megszerettem a sportágat, hála a Jóistennek.

Fiatalon a montreali olimpia nézése közben fogadtad meg, te is olimpiai bajnok leszel egy napon, milyen volt amikor sikerült ezt az álmodat elérni? 

Az egy csoda volt, én 1988-ban Szöul-ban voltam az első paralimpiámon, ahol "csak" bronzérmes lettem. Hihetetlen nagy inspirációt jelentett számomra amikor 17.000 ember előtt kellett versenyeznem, ráadásul olyan eredménnyel értem be a harmadik helyre, amit korábban meg se tudtam közelíteni. Nehéz leírni azt az érzést mikor ennyien szurkolnak a lelátokon, mai napig örömmel tölt el amikor erre vissza gondolok. A következő négy évben egyetlen egy dolog lebegett a szemem előtt: én is paralimpiai bajnok leszek.

Ez adta meg neked a löketet a barcelonai sikeredhez?

Minden adott volt ahhoz, hogy 1992-ben, Barcelonában a dobogó legfelső fokára álljak, hiszen előtte nyertem világbajnokság, és Európa-bajnokságot. Végül a katalán városban sikerült kétszer is aranyérmesnek lennem, 50, és 100 méter gyorsúszásban. Azonban két embernek is rengeteg munkája volt ebben rajtam kívül: Tóth Zoltán vízilabda edzőm, illetve Dr. Lénárt Ágota, aki frissen végzett sportpszichológusként komoly pluszt tett hozzá a felkészülésemhez.

Kizárólag a sportra fókuszáltál?

Eleinte a Mozgásjavító Általános Iskolában dolgoztam, de összesen két évig, ezt követően szüleim hatalmas segítsége, valamint szponzori támogatásoknak köszönhetően sikerült csak az úszásra fókuszálnom.

Hatalmas éremgyűjteménnyel rendelkezel, melyik számodra a legkedvesebb?

Ez lehet furcsának fog tűnni, de a Sydneyben szerzett ezüstérem a legértékesebb számomra. Miután 1996-os atlantai paralimpián nem sikerült a címvédés, én visszavonultam egy évre, ezt követően nekem hatalmas elismerés volt az, hogy a dobogó második fokáig küzdöttem magam. Sokan nem gondolták képes leszek a visszatérésre, megcáfoltam őket. Valamint azért is kedves ez az érem számomra, mivel ekkor találkoztam először Dr. Sós Csabával, akit második apukámnak tekintek, illetve mai napig is együtt dolgozom vele a válogatottban.

Egy idő után viszont kénytelen voltál szögre akasztani az úszósapkát.

Mindennek eljön az ideje, hiába voltak kimutatások arra, hogy én 2004-ben, illetve 2008-ban is jobbakat úsztam mint korábban, jöttek a fiatalok akik jobban teljesítettek nálam, amivel nem volt gond. Ezt követően pedig a medence szélén tevékenykedtem tovább, 2013-ban technikai edzőként dolgoztam, majd két évvel később vezetőedzőként folytattam a munkámat, amint mai napig betöltök az úszó válogatott köreiben. Amikor pedig nem az úszásról van szó is van dolgom, hiszen a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökségi tagja. valamint a Paralimpiai Bajnokok Klubjának elnöke vagyok. Ezért elmondhatom az életemet teljesen a sport határozza meg.

2020.05.08

Következő események