Menüpontok

Az én történetem - interjú korábbi bajnokainkkal

Szabó Tibor - A legfontosabb, hogy te is ugyan olyan értékű ember vagy, mint bárki a földön.

Nem könnyű kiemelkedni egy sportágban, na de kettőben még nagyobb kihívás. Azonban néhány embernek sikerült a fanatizmusa miatt leküzdeni ezt az akadályt, és jelentős eredményeket elérni. Ezen sportolók körébe tartozik paralimpiai bajnokunk, Szabó Tibor is. Az ülőröplabdában, valamint atlétikában elért sikereiről beszélgettünk. 

Roppant fiatalon mozgássérültté vált, hogyan élte meg ezt gyermekkorában?

Két éves koromban, bénulás következtében váltam mozgássérültté, és mivel az otthoni körülmények nem voltak adottak számomra kollégiumba költöztem. Az ott dolgozó emberek rendszeresen tudtak segíteni, mellette pedig lehetőségem volt elvégezni az általános iskolát. Későbbiekben szakmunkásképzőben folytattam a tanulmányaimat, így kénytelen voltam elhagyni a kollégiumot. 20 éves koromban megházasodtam, majd leköltöztem Egerbe. A sporttal való találkozásom külön érdekes történet. Eleinte, mikor arról meséltek nekem, hogy létezik a mozgássérültek sportja, nagyon nem tudtam elképzelni. Igaz, ekkor én már ülőröplabdáztam, hétvégente kikapcsolódás gyanánt.

Ebből a szabadidős tevékenységből komolyabb lehetőségek nyíltak meg ön előtt. Mikor jött el az a fordulópont, hogy ne csak hobbiként foglalkozzon a sportolással?

Hamar megbarátkoztam a sportolás gondolatával, és elköltözésem után megalapítottuk az Egri Sportegyesületet. Ekkor már az ország több pontjában rendeztek különböző kupákat fogyatékkal élő versenyzők számára. Egyáltalán nem tudtuk elképzelni hogyan zajlik a paraatlétika, vagy akár a paraúszás. Az egyesület nevében elutaztunk egy versenyre, majd több sportágban is indultunk. Ekkor próbáltam ki magam először diszkoszvetésben. Az első dobásom nem sikerült igazán, szektoron kívül egy kapufát találtam el. Jót nevettünk ezen a kísérletemen, és azt mondták nem ez lesz az én versenyszámom. Innentől kezdve komolyabban vettük a sportolást, hetente több alkalommal mentünk le edzeni az egri egyesületünkbe. Szívemhez legközelebb az ülőröplabda és az atlétika állt, a kezdetektől fogva. Utóbbi sportág főképpen a testi adottságaim miatt vált be, kimagasló eredményeket értem el igen hamar. Winko Gyuri, atlétika edzőm támogatott mindkét sportágban, Nádas Pál, ülőröplabda trénerem már kevésbé volt boldog emiatt.

Elindult egy úton, ahol hamar bizonyítási lehetőség előtt állt. Az első jelentősebb verseny meghozta a kívánt eredményt?

Bő egy éve készültem már, amikor az első országos bajnokságomra került sor. Patuska Gyula volt ekkor a dobószámok kiemelkedő sportolója, ő képviselte hazánkat nemzetközi színekben. A bajnokság megszervezői szerettek volna neki különböző ajándékkal kedveskedni, amiért nagyszerű eredményeket ért el abban az időszakban. Gondolták úgyis ő fog nyerni ezen a versenyen. Majd nagy meglepetésükre megjelentem a semmiből, és győztem. Ekkor azt gondolták hatalmas riválisok leszünk Gyulával, de nem így lett. Az első pillanattól kezdve egymásra tudtunk hangolódni, hamar barátunk lettünk.  Így zajlott le az első komolyabb versenyem. Winko Gyurit ekkor ismertem meg, beszélgettünk a lehetőségeimről, és az 1984-es paralimpián való lehetséges szereplésemről.

Hatalmas kihívást jelenthet felkészülni egy paralimpiára, főleg akkor, ha mellette az ember még egy sportágban kimagaslóan teljesít.

Nem volt könnyű dolgom, össze kellett egyeztetnem az ülőröplabdát az atlétikával. Nagyjából másfél évem volt felkészülni a paralimpiára. Szerencsémre a feleségem támogatott engem a sportolásban. Heti hat nap simán eltelt az edzésekkel, szinte csak aludni jártam haza. Viszont a befektetett munka meglátszott az edzéseken elért eredményeimen.

Remek lehetőség előtt állt, amiért rengeteget dolgozott hosszú időn keresztül. Végül a paralimpiai kvalifikációs versenyen nem sikerült a szintet teljesítenie.

Magyarországon rendezték azt a versenyt, ahol a meghatározott eredményt kellett volna elérnem ahhoz, hogy kijussak New York-ba. Ahogy említettem, jó előjelei voltak a szereplésemnek, sikerült is nyernem. Azonban a kvalifikációs szintet nem tudtam megdobni. Egy világ dőlt össze bennem, nagyon elkeseredtem, rögtön haza akartam menni. Edzőm tartotta bennem a lelket, és marasztalt. Eleinte ezzel az eredményemmel a tartalék keretbe tettek engem. De annyira jó kapcsolatot ápoltam az edzőmmel, hogy kiharcolta nekem a paralimpiai szereplésem. Tudták jól, valamilyen érmet nyerni fogok Magyarországnak.

Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy eljutott egy másik kontinensre abban az időben. Szerencsére Önök ki tudtak utazni New York-ba, a paralimpiára. Hogyan élte meg azt a világot, ami ott fogadta Önöket?

A keleti blokk bojkottja miatt volt izgalom bőven. Végül, mint később kiderült, a háttérben nagyon sokat segítettek bizonyos emberek nekünk, és ezért tudtunk kiutazni. Volt egy elképzelés a fejemben, milyen lehet repülni, átszállni, egy nagy válogatott csapattal mozogni, de ezt megélni szinte leírhatatlan. Amerikaiak nagyon vigyáztak ránk, nehogy történjen valami az egyetlen európai szocialista országgal. A stadionba való bevonulásunkkor én vihettem a magyar zászlót, hatalmas megtiszteltetés volt. Sose fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor begurított Winko Gyuri a stadionba. Én magasba emeltem a nemzeti lobogónkat, a stadion pedig felrobbant az éljenzéstől. Még most is libabőrös leszek, ha visszaemlékszem erre. Később kiderült, hogy rengeteg magyar volt a paralimpiai stadion lelátóin.

Komoly bizonyítási vágyakkal utazott ki a paralimpiára, miután kiharcolták Önnek az indulásra való jogot?

Az edzőm által belém vetett bizalmat igyekeztem meghálálni. Életem addigi legjobb szereplését nyújtottam kint New York-ban. Súlylökésben aranyérmes, és diszkoszvetésben ezüstérmes lettem. Fantasztikus érzés volt, hogy bebizonyítottam mire vagyok képes. Súlylökésben volt egy hatalmas hibám, nem sikerült a megfelelő ívet eltalálnom ezért sokkal kisebbeket dobtam, mint amire képes voltam. Kint, New York-ban először, és talán utoljára sikerült eltalálnom a megfelelő pályáját a golyónak. Ekkor megállították a versenyt, mi pedig értetlenül álltunk ott. Angolul beszélgettek körülöttünk, ebből egy árva szót se értettünk. Aztán később kiderült sikerült a világcsúcsot megjavítanom.

Meg tudta mutatni mire is képes igazán, sőt ezt tovább is tudta fokozni még egy éremmel.

A probléma az volt, hogy a diszkoszvetés a súlylökés döntőjét követő napon rendezték. Elkényelmesedtem a sikertől, élveztem az aranyérem „ízét”. Végtére is sikerült elérnem, amiért kiutaztam. Szerettem volna nyerni ebben a versenyszámban is, de nem tudtam teljes erőmből küzdeni. Így lettem ezüstérmes.

Ha jól tudom, az amerikai média is hamar hírt szerzett az ön kimagasló teljesítményéről.

Amerikai versenyzőkkel külön forgattak a helyi tv-sek. Egyik alkalommal befejezték a felvételt az egyik diszkoszvetővel, amikor én jöttem edzeni. Megtetszett a mozgásom a riporternek, gondolták engem is lencsevégre vesznek. Nagyjából 20 méterre álltak meg előttem, mikor mondtuk nekik menjenek távolabb. Nem igazán akartak hátrébb menni, ezért úgy döntöttem akkor eldobom a diszkoszt. Nagyon meglepődtek amikor a szer elkezdett feléjük repülni, azt se tudták merre vetődjenek. Utána rájöttek, tényleg bölcsebb hátrébb állni.

Hazánk történelmének eddigi legsikeresebb paralimpiai csapatának volt a tagja. Mindenki sorra érte el a szebbnél szebb eredményeket, és közben egy nagyon összeszokott társasággá váltak.

Feledhetetlen élmény volt a csapattal kint töltött időszakunk. Szabadidőnkben az uszodába jártunk szurkolni a magyaroknak. Rengeteg érmet nyertek akkor a mieink, amit leírhatatlan hangulat övezett. Esténként összeült az egész tarsaság, ünnepeltünk. Remekül össze tudtunk kovácsolódni. Más együtt megélni a pillanatot, vagy egyedül. Én ezért szeretem jobban az ülőröplabdát, mert egy csapat teljesítményén múlik minden. Az atlétika legtöbb versenyszáma egyéni, és más a hangulata.

A motiváció nem hagyott alább, szerette volna továbbra is azt csinálni, amit szeret. Az elkövetkezendő időszakban további szép eredményeket ért el atlétikában és ülőröplabdában.

Miután hazajöttünk, próbáltam megvalósítani a további céljaim. Szerettem volna atlétikában Eb-re, vb-re menni, és az ülőröplabdában soron következtek még jelentősebb nemzetközi tornák. New York után tartottam két hónap pihenőt, átértékeltük a családommal a helyzetet. Szerencsére, továbbra is támogattak a sportolásban, ennek köszönhetően szép eredményeket értem el. Atlétikában világ,- és Európa-bajnok lettem. Külön örömmel töltött el, amikor láthattam kiírva a nevemet és az általam elért világcsúcsot, melyet sokáig nem tudott megdönteni senki. Magyarország rendezett ülőröplabda világbajnokságot 1986-ban, így komoly célokat tűztünk ki magunk elé. Hihetetlenül nagy teljesítményt értünk el, ezüstérmesek lettünk hazai közönség előtt. Mindenkinek csak kívánni tudom azt az élményt, amit mi akkor átéltünk.

Szokták mondani, hogy semmi sem tarthat örökké. Mikor következett be a fordulópont, amiért abbahagyta a sportolást?

Az összes szabadidőm, és még annál is több ráment a sportra. A családom támogatása is csökkent, hiányoztam már otthonról. A rendszerváltás után félteni kezdtem őket. Drágult az élet, nem volt megfelelő a keresetünk. Segíteni szerettem volna mindenképpen, mivel a megélhetés nagyon fontos. Emellett rengeteget foglalkoztam az egri sport kiépítésével. Olyan szervezői feladatokat láttam el, amik terhessé váltak számomra egy idő után. Elfáradtam, kiégtem, nem volt kedvem tovább ezzel foglalkozni. Kritizálták a munkámat, én pedig azt mondtam nekik, hogy akkor mutassák meg hogyan csinálják ők. Egyedül azt sajnálom, ahogyan a sportolást befejeztem. Folyamatosan kellett volna levezetnem, nem pedig egyik napról a másikra abbahagyni teljesen. Ez szolgáljon mindenkinek tanulságként. 

Mit üzenne azoknak, akik fogyatékkal élőként félnek belevágni a sportolásba?

Az a legnagyobb butaság, ha félnek. Mindenki merjen belevágni a mozgásba, sportolásba. Gondolják át rendesen, hiszen ez egy remek rehabilitációs lehetőség. Teljesen más emberré válhatsz ennek köszönhetően. A legfontosabb, hogy te is ugyanolyan értékű ember vagy, mint bárki a földön.  


Stettner Ferenc – Az egész életem a sport körül forog

Az 1984-es, New York-i paralimpián legendásan jól szerepelt a magyar csapat, az úszók pedig megállíthatatlanul versenyeztek, összesen 16 érmet szereztek. Stettner Ferenc, az amerikai játékokon kétszer is a dobogó tetejére állhatott, egyszer pedig másodikként ért célba. A duplázó paralimpiai bajnokkal emlékeztünk vissza a kezdetekre, és a pályafutására.

Sok esetben ajánlják az orvosok az úszást a gyógyuláshoz, felépüléshez vezető úton. Stettner Ferencnél sem volt ez másképp. Így kezdődött az egy éves korában gyermekbénulást szenvedő, későbbi kétszeres paralimpiai bajnok sportolói pályafutása is.

„Születésem után nem sokkal gyermekparalízis betegségén estem át. Lényegében a bal lábam felső része bénult le csípőtől térdig. Szüleimnek már akkor javasolták, hogy majd ússzak. Nagymamám vitt le először a Dagályba és azonnal megszerettem ezt a mozgásformát. Ő és az ott pihenő, fürdőző idősek tanították meg az alapokat. Természetesen ez még csak arra volt elég, hogy ne süllyedjek el.” – kezdte visszaemlékezését Stettner Ferenc.

Ez azért még nem vezettet egyből a versenymedencébe, de a mozgás iránti szeretete, szűnni nem akaró vágya kialakult és mai napig részét képezi életének.

„Az általános iskolában nem engedtek tornázni. Külön engedélyt kellett kérni, de így is csak hivatalosan egy könnyített ütemtervet kellett volna követnem, más kérdés, hogy gyerekként semmi sem állított meg, ugyanazt csináltam, mint a többiek. Kipróbáltam a sakkot, az asztaliteniszt, sőt még fociztam is! Édesapám korábban magasabb szinten rúgta a bőrt, így közel állt hozzám a sportág. Egy korosztályos tornán pedig előbb beállhattam a kapuba, később pedig a mezőnyben is bebizonyítottam, hogy nem ismerek lehetetlent. Aztán, megrendezték az iskolák közötti éves versenyt úszásban, melyen 1969-ben először értem el dobogós eredményt. Mindenki arra volt kíváncsi, hol tanultam úszni. Ezek után kerestem egy úszóedzőt, hogy rendesen elsajátítsam az úszás fortélyait és akár versenyezzek is. Mivel már 12 éves voltam, azt javasolták, hogy inkább vízilabdázzak, így csatlakoztam az Újpesti Dózsához. Alig pár hónappal később mérkőzéseken játszottam, majd ifjúsági érmeket is szereztem a csapattal. Ezután, 1979-ben Koller István úszó edző révén beléptem a Halassy Olivér SC-be. Pista bácsi nélkül nem jutottam volna el idáig. Itt viszont nem csak úsztam, hanem atletizáltam is. Aztán 1981-ban Nádas Pál megalapította az ülőröplabda szakosztályt, a következő 6 évben pedig egyszerre űztem mindkét sportágat. Mindig is imádtam a csapatsportágakat. Ezért kezdtem anno vízilabdázni, majd ülőröplabdázni is. Az utóbbi sportág vette át később az úszás helyét és korom miatt is többet tudtam kihozni magamból röplabdázás közben.” – foglalta össze sportolói karrierjének kezdetét a háromszoros paralimpiai érmes.

Sportolni, tanulni, dolgozni és a magánéletet egyszerre menedzselni igazi kihívás. Nem véletlenül mondják, hogy biztos háttér és megértő környezet nélkül talán lehetetlen is.

„Nagy szerencsém volt feleségem türelmével. Hagyta, hogy sportoljak annyit, amennyit bírok és szeretnék. Majdnem minden hétköznap délután és este edzésen voltam, így az elején kevesebbet voltam a családommal. Ez kiváltképp nehéz lehetett a gyerekek születésének első pár évében, de ő fantasztikusan helytállt anyaként és házastársként is. Három gyönyörű gyermekünk lett, két lány és egy fiú. Majd 1987-ben kiköltöztünk Németországba, Lübeckbe. Sok egykori hamburgi sporttársam segített nekünk és mai napig itt lakunk.”

„Parasportolóként évtizedekkel korábban még kevesebb lehetősége volt az embernek. Az épekkel ellentétben kevesebb támogatást kaptunk, ránk más szabályok vonatkoztak. Munka mellett kellett megoldani a felkészülést, a formában tartást, a versenyzést és természetesen intézni a magánéletet. Többek között ezért is váltottunk. Németországban a ’80-as évek végén már megjelentek a szponzorok a fogyatékos sportban.” – mesélte az egykori paraúszó.

Stettner Ferenc éremhalmozása a számára legkedvesebb New York-i paralimpián kezdődött 1984-ben. Az ott szerzett három medál mellett számos világ-, és Európa-bajnoki dobogós helyezés jól mutatja a sportoló tehetségét, kitartását. És akkor még nem említettük az ülőröplabdában elért eredményeit.

„Először, az 1986-as Ülőröplabda Világbajnokságon – még a magyar válogatott tagjaként – szereztem ezüstöt, majd a ’92-es barcelonai paralimpián értünk a dobogó legalsó fokára, de már Németországot képviselve. További két paralimpiára jutottam ki az ülőröplabdának köszönhetően, ahol sajnos érmeket már nem szereztünk, de a kontinensviadalokon rendre közel álltunk a végső győzelemhez. Összességében, 1970 óta, egészen 2001-ig folyamatosan sportoltam NB/I és válogatott szinten. Az utolsó években különböző sérülések miatt a vízilabda és az úszás maradt az életemben, de érdekesség, hogy egy gyulladás miatt teljesen megtanultam bal kézzel dobni és játszani a vízben. Azóta pedig már csak hobbiszinten úszok, de a kertben általában találok valami tennivalót.”


A képen balról jobbra: Tóth András, paralimpiai bajnok és bronzérmes úszó, Koller István edző, Stettner Ferenc, Tory György, paralimpiai bajnok és háromszoros ezüstérmes úszó és Szűcs István, paralimpikon úszó.
 

„Mindig nagyon büszkén hordtam magyar, címeres mezt vagy melegítőt. A 84-es paralimpián, a dobogó tetején kétszer végighallgatni a magyar himnuszt felemelő érzés volt. Végig sírtam és óriási élmény volt. Utólag azt mondhatom, ez volt az, amit mindig is szerettem volna, amiért érdemes élni, küzdeni.” – meséli büszkén a több mint három évtizeden át a legmagasabb szinten sportoló Stettner Ferenc.

Arra a kérdésre pedig, hogy melyik érem csillog a legfényesebben a következőket válaszolta: „Hatalmas élmény volt New Yorkban szerepelni. Egy teljesen más világba csöppentünk, nagyon messze hazánktól és a nyelv is idegen volt. A magyar csapat remek volt és nagyjából 10-15-en voltunk úszók. A 100 méter háton nyert aranyra vagyok a legbüszkébb. Akkori nagy vetélytársamat ott tudtam először legyőzni. A keletnémet úszó korábban megvert a felkészülés alatt, viszont aznap, ha csak egy fél pillanattal is, de én bizonyultam jobbnak.

„Az egész életem a sport körül forog. Mióta járni tudok, azonnal mozogni, sportolni akartam, az úszás megtanulása után pedig még inkább kinyílt a világ.  Most is folytatnám, ha egészségem engedné. Rengeteget segített a sport, lehetőségeket adott. Be tudtam bizonyítani, hogy akarattal sok minden elérhető. Nem szabad feladni és hivatkozni a hátrányokra, hanem kétszeres erővel küzdeni és megmutatni a világnak, hogy mire vagyunk képesek. Célokat kell megfogalmazni és hajtani őket. A sport által pedig fegyelmezettséget tanul az ember, ahogy tiszteletet is. Ezért mindenkinek ajánlanám, hogy próbálja ki magát valamilyen sportban.”


Hoffmann Judit – A tehetség önmagában nem elég, a sikerhez motiváció és céltudatosság is kell

 

Veleszületett csípőficama sem hátráltatta a folyamatos és különböző mozgásban. Számtalan sportágban kipróbálta magát, szerette feszegetni a határait, és sokaknak bebizonyította: nincsenek akadályok a mozgásban. Fanatizmusa, valamint folytonos küzdeni akarása egészen a paralimpiág juttatta, ahol bebizonyította rátermettségét.

Gyerekként hogyan sikerült elfogadnia a csípőficam hátrányait?

Három és hatéves korom között összesen hat műtétem volt, így például az óvoda nekem teljesen kimaradt. Az általános iskolában felmentést kaptam testnevelésből, de én ezzel nem törődtem, ugyanúgy szerettem volna tornázni, táncolni, mint mások. Természetesen, nekem nem ment olyan könnyedén és hasonló szinten, mint a többieknek. A testnevelő tanáraim mindig kemények voltak velem, minden feladatot meg kellett csinálnom a magam módján. Rendszerint meg akartam felelni, ezért küzdöttem, de főképpen magamnak szerettem volna bebizonyítani, hogy mire vagyok képes.

Ennek a küzdeni akarásnak köszönhetően ment le a helyi uszodába?

Már ötödik osztályos lehettem, mikor végre, megtanultam úszni. A biciklizés is nagyon nehezen ment, csak sokára sikerült magabiztosan, egyedül kerékpároznom. Apukám folyamatosan ott futkározott mellettem, én pedig próbáltam tartani magam. A sok fiatalkori műtét miatt –amikor az egyensúlyérzékelésnek, mozgáskoordinációnak fejlődnie kell, gipszben feküdtem. Ezért fiatalon és felnőttként is jelentős egyensúly problémáim voltak. Általános iskolás koromban, amikor elkezdtem úszni, majdnem azonnal a versenyzés is beindult. Nagyon meglepett, hogy nagyjából négy hónap telt el, én pedig már mások ellen szállok medencébe. A megmérettetés nem sikerült túl fényesen, utolsó lettem, viszont akkor adtak át dr. Vlaskovics József, Pécsett ismert és elismert úszóedzőnek. Nagyon kemény ember volt, de rettentő sokat köszönhetek neki. Egy mondása mai napig megmaradt nekem: „Jobb a jók között mazsolának lenni, mint a rosszak között elsőnek.” Ezt követően törekedtem arra, hogy beilleszkedjek a mazsolák közé. Sajnos, egy idő után, az egyesületen belül edzőváltások voltak, így a mi csoportunk szétforgácsolódott. Mivel az edzőnket is elbocsátották, tiltakozásként abbahagytam az úszást.

Minek a hatására döntött úgy, hogy mégis újra medencébe ugrik?

Anyukám is csípőficammal született, de neki komolyabb a mozgássérültsége. Végzős voltam az általános iskolában, amikor ő a Mozgássérültek Pécsi Egyesületében dolgozott. Javasolta nekem, hogy kezdjem újra az úszást a pécsi Lendület SE-ben. Viszont, én nagyon nem akartam elfogadni a velem született sérültségemet, az épekkel szerettem volna versenyezni. Hosszas noszogatás után végül beléptem az egyesületbe és sikeresen ottragadtam. Egy nagyon jó közösségbe kerültem, ott ismertem meg az első férjemet, aki ülőröplabdázott. Ennek a klubnak a keretein belül sikerült kipróbálnom több sportágat is. Egyszer asztalitenisz versenyen is indultam, és mivel balkezes vagyok ez hatalmas előnyt jelentett. Aztán természetesen az úszás mellett tettem le a voksomat, hiszen az jelentett mindent.

Minek köszönhetően szeretett bele az úszásba?

Fanatikus voltam. Nálunk otthon, soha senki nem erőltette a sportolást, magamtól döntöttem az úszás mellett, függetlenül attól, hogy édesapám volt a legnagyobb szurkolóm. A rólam készült cikkeket kivagdosta, és eltette. Minden versenyemen az ő hangját lehetett hallani. De mindig én akartam csinálni, és szerettem jobbnál jobb eredményt elérni. Mikor pedig jó részidőket úsztam, akkor még motiváltabb lettem. A szüleim támogatták és segítették a versenyzéseimet.

Mikor kezdődött el a magasabb szintű sportolói pályafutása?

Több versenyen is részt vettem korábban, de az első jelentős nagy versenyt akkor rendezték, amikor én felvételizni készültem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Ez a nemzetközi verseny Budapesten volt és több versenyszámban is sikerült nyernem. Koller Pista bácsi ekkor hívott meg engem a Halassy Olivér Sport Clubba, tiszteletbeli tagnak, hiszen én nem szerettem volna más egyesület színeiben versenyezni, kitartottam a Lendület SE mellett. Viszont így volt hol edzenem Budapesten is, mikor felköltöztem a fővárosba. Majd bekerültem a válogatottba, ahol kilenc fiú mellett én voltam az egyetlen lány. Paczulák András, Stettner Feri, Szűcs Pisti, Kiscsatári János, Dukai Géza, Tóth András, Becsey Jancsi, Pálinkás Laci, illetve Jeszenszky Attila, mindannyian nagyon közel állnak a szívemhez. Velük edzéseken kívül is számtalanszor csináltunk programokat.

 Ez után vált céljává a paralimpia?

Hazai versenyeken kívül egyre több nemzetközi lehetőségünk akadt. Utaztunk szomszédos országokba, de eljutottunk például Berlinbe is. Az 1983-as Európa-bajnokságot Párizsban rendezték, ahol kvalifikálni lehetett az egy évvel későbbi paralimpiára. Nagyon naiv kislány voltam, sokáig nem tudtam az egésznek a tétjéről semmit. Volt egy lengyel ellenfelem, akinek a nevére már sajnos nem emlékszem, de miatta csak második lettem ezen a versenyen. Onnantól kezdve egy éven keresztül arra készültem, hogy azt a lányt legyőzzem a paralimpián. Végül, a bojkott miatt Lengyelország nem vehetett részt a 84-es paralimpián, a Fáklya Játékokon, New Yorkban.

Milyen hatással volt a keleti blokk bojkottja a versenyzésére a paralimpián?

Teljesen elkeseredtem, amikor megláttam a mezőnyt. Sok hiányzó volt az ellenfeleim közt, ráadásul a lengyel lány se volt ott. Nem tudtam büszke lenni az ott megszerzett aranyérmemre. Nagyjából 20 évig volt a padláson az a medál, és csak akkor vettük elő, amikor a férjem vett egy vitrint. Azt mondta most már tudom hova tenni az érmeimet. Egyébként, én senkinek nem meséltem a New York-i aranyérmemről. Úgy gondolom, hogy Szűcs Pistinek sokkal inkább kijárt volna az aranyérem. Ők sokkal többen indultak, nagyobb verseny volt köztük. A mi kategóriánk jelentős része nem utazhatott ki a kommunista országok távolmaradása miatt. A magyar csapat tagjai drukkoltak be a célba, annyira nem tudtam versenyhévvel úszni. Rettentően sajnálom azokat az olimpikonokat, paralimpikonokat, akik évekig küzdöttek az álmukért, majd az utolsó pillanatba nem jutottak ki.

Ettől a rossz élménytől eltekintve, hogyan élte meg az amerikai túrát?

Fantasztikus volt az, hogy mi innen Magyarországról kijutunk egy másik kontinensre. Remek estéket töltöttünk el egymással, és nem osztódtunk kis csoportokra, összetartóan, mindenki mindenkivel beszélgetett. Egyetlen egyszer próbáltunk meg kiszökni a paralimpiai faluból, szerettük volna látni a várost, ezért gyalog elindultunk. Alig hagytuk el a szállást, már sikerült is Pálinkás Lacival eltévednünk. Végül Harley Davidsonon ülő motoros rendőrök találtak meg minket, és cipeltek vissza a faluba, ahol nem kaptunk dicsérő szavakat a túra miatt. Igyekeztek ránk nagyon vigyázni, hiszen mi voltunk az egyetlen szocialista ország. De mi mindig szerettük feltalálni magunkat, életem legszebb négy évét töltöttem el a fiúkkal.

A paralimpiai aranyérmet követően úgy döntött lezárja a sportolói karrierjét, miért?

Úgy gondoltam, én már ennél többet nem tudok elérni az úszásban. Más szakaszba lépett az életem, készültem az államvizsgára. Nem sokkal később visszaköltöztem Pécsre, férjhez mentem, vártuk a fiunk születését. Ekkor is összetartó csapat voltunk, a többiek például leutaztak a szülészetre megnézni a gyerekemet. A paraúszó-válogatott tagjaitól 1988-ban még képeslapot is kaptam, amit Szöulban adtak fel.

Soha nem gondolkodott el a visszatérésén?

Nem szerettem volna újrakezdeni a versenyzést, azt lezártam. Pár éve találtam rá Pécsett a Vörös Meteor Sportkörre, ahol csatlakoztam a szenior úszócsapathoz. Az ott dolgozó fiatal edzők nagyon lelkesek lettek, szerették volna, ha elkezdek újra versenyezni. Viszont megmondtam nekik, hogy én már nem úgy tekintek az úszásra. Szeretem a hajtást, a kemény edzést, amikor az erek lüktetnek a fejemben, de nekem már csak erre van szükségem. Hasonlóan nagy élmény volt, amikor a kilenc fiúval sikerült átúsznunk a Balatont. Akkora motiváció volt legyőzni azt a nagy tavat, hogy még háromszor megismételtem. Én mindenkit csak biztatni tudok a mozgásra.

Gyerekeit is buzdította a sportolásra?

Az alapokat elvártam tőlük, tudjanak úszni, biciklizni, és még a korcsolyázást is megtanítottam nekik, miközben én nem tudok. Nagyfiam úgy emlékszik vissza, hogy én tanítottam meg őket a jégen siklani, pedig csak a mozdulatokat mondtam el. Szentül meg volt győződve még felnőtt korában is, hogy anya tud korizni. Kellenek ezek az alapok, így tudnak jól beilleszkedni a gyerektársaságba. Ahogy korábban már említettem, én is az úszásnak köszönhetek rengeteg jó barátot.

Mivel kezdett el foglalkozni a sportolói pályafutását követően?

Gyógypedagógusként végeztem, látássérültek és értelmileg akadályozottak pedagógiájának szakára jártam. Később pedig, GYES alatt, szomatopedagógiát (a mozgáskorlátozott személyek személyiségfejlesztésére irányuló tudomány – szerk.) is elvégeztem. Nagyon szerettem, főleg mivel Budapesten csináltam a gyakorlati részét. Ezen a szakmák összessége tett engem keresett gyógypedagógussá, hiszen kevés ember rendelkezik ilyen komplex képzettséggel. Több helyen is dolgoztam az évek alatt a végzettségeimnek köszönhetően. Például, 1987-ben meghívtak a Pedagógiai Szakszolgálat Szakértői Bizottságának tagjai közé, és megbíztak a látássérült gyermekek korai fejlesztés baranyai intézményi kiépítésével. Gyakorlatilag létrehoztunk egy megyei szintű fejlesztői hálózatot. Ezt az egészet 2003-ig tudtam csinálni, mikor a lányom megszületett. A lábam már nem volt jó, protézisműtétre volt szükségem. Nem tudtam már úgy mozogni, gyerekeket emelgetni. Kaptam egy ajánlatot a Kaposvári Egyetemről, én pedig éltem a lehetőséggel. Sajnos a folyamatos ingázás nem jött jól a kislányom, és egyéb egészségügyi gondjaim miatt, így sokáig nem dolgoztam ott. Visszajöttem Pécsre, ahol egy felnőtt értelmi fogyatékossággal élő személyek többcélú szociális intézményét vezettem. Nagyon tanulságos időszak volt ez is, mivel foglalkoztam az extrém koraszülött csecsemőktől kezdve a felnőtt fogyatékkal élő embereken át minden korosztállyal, sérültséggel, esettel. Én ízig-vérig gyógypedagógusnak tartom magam, így azonnal visszamentem, amint újra meghívást kaptam a szakszolgálattól, és mai napig ott dolgozom.

Mitől válhat valaki kiemelkedő sportolóvá fogyatékkal előként?

Nem a tehetség az első, hanem a szívósság, a szorgalom, és fanatikusnak kell lenni. Nekem jó volt a vízfekvésem, de nálam sokkal több tehetséges úszónak nem sikerült annyit fejlődnie. Rengeteg időbe telik az egész, sok lemondással jár az élet más területén - ez igaz. A tehetség önmagában nem elég, a sikerhez motiváció és céltudatosság is kell. Ha ezek nincsenek, akkor a tehetség az elvész.

 

A fotókért külön köszönet Hoffmann Judit egyik lelkes rajongójának.


Szepesi Attila – Nincs szebb annál, mint amikor címeres mezben neked játszák a himnuszt

Dunaújvárosból indulva lett háromszoros paralimpia érmes asztaliteniszező, és bár a legfényesebbről éppen lemaradt, párosban és csapatban uralta a mezőnyt társaival. Szepesi Attila 22 hónaposan, gyermekbénulás miatt „vesztette el” a jobb oldalát. Bár a karját közel teljes értékűként tudja használni, a lábán a mai napig látszik a vírus okozta tartós paralízis. Aktív gyerekként viszont nem volt kérdés, hogy sportolni fog.

Hogyan kezdődött a pályafutása?

Nagyjából 10-12 évesen fogtam először ütőt. Volt az udvarban egy beton pinpongasztal, elkezdtünk ütögetni és nagyon jól ment. Utána csatlakoztam a Dunaújvárosi Kohászhoz. Leigazoltak, több korosztályban játszottam, a megyében a jobbak közé tartoztam, és mivel nem volt külön para szakosztály, mindenki játszott mindenki ellen. Csapatban és párosban éreztem a legotthonosabban magam. Többször nyertünk megyei csapatbajnokságot, majd a BVM SE (Beton és Vasbetonipari Művek Sport Egyesülete - szerk.) asztalitenisz szakosztályával még a nemzeti bajnokság másod-, illetve harmadosztályában is szerepeltem. A ’70-es, ’80-as években, amikor olyan legendák játszottak idehaza, mint például a Jónyer, Klampár, Gergely világbajnok trió, számomra ez óriási eredménynek számított.

Miért éppen az asztalitenisz?

Betegségem ellenére nagyon aktív gyerek voltam. Rengeteget másztam fára és bár járóbotot használtam, ez is csak maximum lassítani tudott. Az asztalitenisz mellett imádom a labdarúgást, remek kapus voltam, de egy idő után kijöttek a hátrányok. Érdekes élmény volt, mert a bal lábamat próbáltam annyival többet használni, hogy kompenzálni tudjak. Viszont, mindkét sportág iránt megmaradt a szeretetem, és mai napig járok ki mérkőzésekre, követem az összecsapásokat.

 

Mikor vált először valósággá a paralimpia?

Olvastam egy újságcikket, hogy van egy egyesület mozgássérült sportolóknak, a Halassy Olivér SC. Elmentem az első páros bajnokságra, amit meg is nyertünk társammal 1982-ben. Utána mehettünk az Európa-bajnokságra, ahol ezüstérmet szereztünk. Ennek köszönhetően jutottunk ki New Yorkba, a paralimpiára. Pályafutásom alatt, két világbajnokságon szereztünk ezüstöt csapatban, és ugyancsak kétszer állhattunk a dobogó második fokára Európa-bajnokságokon a négyesünkkel. Majsai Károllyal pedig remek párost alkottunk, és szerettük volna mindenképpen paralimpiákon is megmutatni magunkat. Pláne, mivel Zoli bácsi (Tauber Zoltán, Magyarország első paralimpiai bajnoka – szerk.) rengeteget mesélt, és amúgy is sokat utaztunk együtt. Egyszer, Lengyelországban voltunk egy versenyen, ahol a hazaút előtt vettünk 100 darab amerikai teniszütőt. Amikor a magyar határhoz értünk a vámos odajött, hogy nem sok-e a mennyiség, de Zoli bácsi csak felemelte a kezét és annyit mondott „ez a hobbim”. A vámosnak sem kellett több, és miközben ránk hagyta a dolgot, el is küldött minket melegebb éghajlatra. Ezekért az emlékekért is megérte sportolni.

Miként tudta összeegyeztetni az életét a sporttal?

A magánéletemben viszonylag könnyen ment, hiszen, szerencsémre az első feleségem nagyon toleráns volt. Munkában, APEH (mai NAV – szerk.) revizorként pedig magamnak osztottam be az időmet. És bár a ’90-es évekig nem nagyon ismerték el országosan a parasportot, Dunaújvárosban és a megyében is sokan tudták, hogy mit jelent a paraasztalitenisz és tudták, kik vagyunk. Sok elismerést kaptunk. A sport és a karrier mellett sikerült felnevelni három lányt és most már két unokám is van. Az aktív gyermekkor, aktív felnőttkorra cserélődött, de a sportolás, az asztalitenisz mindig kiemelt helyen volt, és mai napig van is az szívemben.

Fogyatékos sportolóként akkoriban mi jelentette a legnagyobb kihívást?

Anyagi támogatásban éreztünk némi hátrányt, de mi az élményért játszottunk, és mivel az épekkel együtt edzettünk, így mindenben ugyanolyan bánásmódot kaptunk. Sajnos, nekünk dolgoznunk is kellett a sportolás mellett. Az biztos, hogy jól jött volna, ha többet tudunk gyakorolni és játszani tollszárral szerváló játékos ellen, mert akkor talán nem kapok ki szervákkal 20:16-ról a dél-koreai a döntőben, a paralimpián. Viszont, nincs szebb annál, mint amikor címeres mezben neked játszák a himnuszt. Olyankor voltunk a legboldogabbak, a legbüszkébbek. Az összes díjátadóra emlékszem mai napig, de nem az érmek miatt, hanem mert ezekben a pillanatokban éreztem, hogy a kemény munka meghozta a gyümölcsét. Szeretek magyar lenni és ilyenkor lehettem a legbüszkébb. Ezért is jártam mindenhova az első vörös válogatott melegítőben, amit kaptunk. Az már más kérdés, hogy egyáltalán nem volt rám jó, de engem ez egy cseppet sem érdekelt.

És a való életben?

Akkoriban nagyon mások voltak a lehetőségek, és minimálisan foglalkoztak a különböző igényekkel. Azóta, az akadálymentesítés Magyarországon is elkezdődött, de még van hova fejlődni és az emberek is sokkal toleránsabbak lettek. Kezdik megérteni, hogy a fizikai fogyatékosság nem feltétlenül jár szellemivel. Jó példaként szolgálhatnak számunkra a nyugat-európai országok vagy az Amerikai Egyesült Államok, hiszen előrébb járnak ilyen téren. Mint mondtam, 40-50 évvel ezelőtt másként tekintettek ránk, kezeltek. Például, a szöuli teljesítményünkért meghívott minket az akkori vezetés a BM palotába, de a díjakat sikeresen otthon hagyták. Bár kaptunk fejenként két-kétezer forintot, de a hozzáállás nem esett jól. Az olimpiai érmeseket azért másként fogadták.

Említette, hogy az adóhivatalnál dolgozott korábban. Ott hogyan kezelték sporteredményeit?

Nagyon támogató volt minden kollégám, de azt is mondhatom, hogy a diáktársaim is. Először Zalaegerszegen végeztem a számviteli főiskolán, majd a miskolci egyetem vállalatgazdálkodási szakon. Csoporttársaim, az ország két teljesen különböző területén is, ugyanúgy reagáltak: örültek nekem és a sikereimnek. Szerencsére, versenyzői pályafutásom után is tudtam osztozni a sport iránti szeretettemen munkatársaimmal akár a Dunaferrnél, akár a polgármesteri hivatalban.

Mit üzenne a következő nemzedéknek?

Soha ne adják fel, sportoljanak. A sport visszaadta az önbizalmam minden téren és ez volt a legfontosabb. A sporttal barátokat, élményeket szereztem, így lett teljes az életem. Aki sportol, sokkal jobban be tud majd illeszkedni, és megtanul „emberként” viselkedni, valamint rájön, hogy mit jelent a tisztelet, és az alázat!

 

Az eredeti képek a jakd.hu-n találhatók.

2020.12.06.


Czuth Gábor - Egy nappal a rajt előtt értesítettek minket a szovjet elvtársak, haza kell mennünk.

Hazánk első férfi látássérült paralimpikonja volt, aki dobószámokban kimagasló eredményeket ért el. A New York-ba (1984) vezető út egyáltalán nem volt zökkenőmentes, komoly kitartás árán juthatott el álmai versenyére. Czuth Gáborral nem sokkal születésnapja előtt beszélgettünk a teljes pályafutásáról. 

Gyermekkorában hogyan tudta kezelni a látássérültségét?
Kezdetekben nem okozott akkora nehézséget, mint napjainkban. Tudni illik, az orvosok már előre megmondták, hogy folyamatosan rosszabbodni fog a látásom. Semmilyen szemüveg nem segítette a dolnagaimat, így sokszor nagyítót használtam. Fiatalabb koromban egyébként jól láttam a betűket, írni és olvasni is megtanultam. Annyira nem zavart akkortájt még a látássérültségem, hogy az általános, iskolát rendes oktatási rendszerben végeztem el. Falun nőttem fel, így sok választásom nem lehetett a tanintézmények terén. Ha nem láttam tisztán a táblát akkor előrébb ültem, más segédeszköz nem állt rendelkezésemre. Apám az általános elvégzése után azt mondta tanuljak valami szakmát, ezért elmentem asztalosinasnak. Egy évet voltam ott, majd elkezdett romlani a szemem, és kiderült a látáscsökkenésem. Ezt követően eltanácsoltak. 1963-ban felköltöztem Budapestre, a Vakok Intézetébe (napjainkban Vakok Állami Intézete) ahol kosárfonó ipari tanulóként vettek fel. Minden ugyanúgy működött, mint egy rendes szakiskolában. Elméleti, illetve gyakorlati oktatáson vettem részt két éven keresztül, majd a vizsgámat követően dolgozhattam a szakmában. Ezt a munkát 18 éven keresztül csináltam, amikor is elvégeztem egy gyógymasszőri képzést, ami kifejezetten látássérülteknek szólt.

A Vakok Intézetében jött a lehetősége a sportolásra?
Nálam idősebbek említették a Vakok és Csökkentlátók Wesselényi Miklós Sportegyesületét. Volt sakk szakosztály, turistaszakosztály, atlétika szakosztály, engem az utóbbi fogott meg leginkább. Az összes számban kipróbáltam magamat, a Vörös Meteor pályán (mai nevén Lantos Mihály Sporttelep). Végül pedig megragadtam ennél a sportágnál és mindennap jártam edzésre. A téli időszakban a Vakok Intézetének tornatermébe jártunk be, ott végeztünk különböző erősítéseket. Mindent szerettem csinálni az atlétikán belül, de leginkább gerelyhajításban, diszkoszvetésben, és súlylökésben jeleskedtem. Persze ez nem vette kedvemet az ugró, vagy futó számoktól sem. Napi szintén jártam le a pályára, ráadásul ezt mind munka mellett végeztem.

Mennyire volt nehéz összeegyeztetni a sportolást, a munkájával?
Általában reggel 7 órától dolgoztam egészen délutánig. A munkám végeztével pedig következhetett az edzés. Ez addig rendben van, míg nincsen feleség, gyerekek. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a párom támogatott mindenben. Amikor tehette, jött szurkolni a versenyeimre.

Mikor jött el az a pont az életében, hogy komolyabban szeretne foglalkozni az atlétikával?
Kezdetekben házi versenyeken vettem részt. 1966-67 között több megmérettetés is volt, az eredményeim pedig folyamatosan javultak. Már ekkor számításba vettek a nemzetközi versenyeken. Utaztunk külföldre, ami abban az időben hatalmas szó volt. Nem sokan mondhatták el magukról, hogy ingyen utaznak, a Sport Kör állja a költségeket és ráadásul még zsebpénzt is adnak. A napidíjunkból pedig vehettünk kisebb ajándékokat az itthon lévő szeretteinknek. Az akkori legjelentősebb sporteseményem is Moszkvában került megrendezésre, 1968-ban. Összesen kilenc szocialista ország vett részt, két héten keresztül. Kaptunk pár napot az akklimatizációra, hiszen előtte két napon keresztül utaztunk ki a Szovejtunió fővárosába, vonattal. 

Hogyan sikerült ez az első, jelentős nemzetközi versenye?
Újoncnak számítottam a kiutazó csapatnál, meg voltam illetődve emiatt rendesen. Viszont sikerült gerelyhajításban aranyérmet nyernem, de senki más nem nyert medált a magyar csapatban. Innentől kezdve a pályafutásom ívelt felfelé. A szocialista országok között nyilvántartásba kerültem. Volt, hogy évente kétszer-háromszor utaztam nemzetközi versenyekre. Még komolyabban vettem az edzéseket, voltak napok mikor délelőtt és délután is a pályán voltam. Ez már a paralimpiát megelőző időszakban történt, hiszen a munkahelyemről is hivatalos kikérővel távozhattam.

1968 Moszkva Czuth Gábor aranyérmes gerelyhajításban

Ha már paralimpia, hogyan emlékszik vissza a torontói (1976) eseményre?
Ekkor utazhattam legelőször paralimpiára, ami szintén leírhatatlan élmény volt. Összesen ketten mentünk látássérültek, barátom Oláh József és én. Józsi az ugró, valamint futószámokban jeleskedett, míg én a dobószámokban. Atlétikában nekünk sikerült a nemzetközi szinteknek megfelelő eredményeket elérni. Torontóban diszkoszban, súlyban, gerelyben, és öttusában indultam volna. Fontos megjegyezni, hogy az öttusa akkor máshogy nézett ki, mint manapság. Beletartozott a gerelyhajítás, súlylökés, 100 méter síkfutás, távolugrás, és úszás. Gyerekkoromban voltam én vízben, a kötelező dolgokat megtanultam, de azért más volt versenyezni. Tehát tovább kellett képeznem magamat még úszásból is. Ezt általában munka előtt, hajnalban tudtam csak megoldani. Ami engem akkor nagyon meglepett, hogy a pontszámaim alapján az élvonalban tudtam lenni nemzetközi szinten. Eltökélve készültem a nagy megmérettetésre, kint Torontóba. Egy nappal a rajthoz állásom előtt a szovjet elvtársak értesítettek minket, haza kell mennünk. Dél-afrikai problémákra hivatkozva az összes szocialista ország bojkottálta a paralimpiát. Fiatalok voltunk, nem foglalkoztunk a politikai részével, illetve nem is igazán részletezték a döntésük okát. Utólag tudjuk, hogy a két ország közötti rossz viszony miatt rendeltek haza bennünket, de igazság szerint mai napig nem értem ezt a döntést.

Hogyan lehetett ezután folytatni?
Nem titkolom, rossz hatással volt rám ez a helyzet. A többieknek is köszönhetem, hogy nem adtam fel. Folyamatosan húztak, támogattak edzéseken. Ha a barátaim, csapattársaim csinálják tovább akkor én se adhatom fel. Készültünk a következő paralimpiára, amit 1980-ban, tehát négy évvel később rendeztek volna meg. Viszont számunkra ezt is eltörölték, miután Moszkva – avagy a Szovjetunió – nem akarta megrendezni. Úgyhogy megint paralimpia nélkül maradtunk. Voltak nemzetközi versenyeink, világbajnokságok, Európa-bajnokságok, sőt már nyugati blokk ország által megrendezésre kerülő megmérettetéseken is ott lehettünk. Ekkor már úgy éreztem nehéz a csúcsformát tartani. Egyre több kudarc ért engem, így pedig egyre nehezebb lett a felkészülés. Nem kevés befektetett munka veszett kárba azzal, hogy ismét paralimpia nélkül maradtunk.

Végül az 1984-es New York-i paralimpia megrendezésre került, és versenyezhetett is.
Nagyon sokáig ennek az eseménynek is kérdőjeles volt a megrendezése. Folyamatosan ment a bojkottálás a Szovjetek, és USA között. Végül a szocialista országok nem is vehettek részt az 1984-es Los Angeles-i olimpián. Szerencsénkre ezt a döntést sikerült kicselezni, miután átkeresztelték a paralimpiát. Más helyszínen, New York-ban a Világ Fáklya versenyen indulhattunk. 

Gondolom a körülmények mások voltak, mint a korábban tapasztaltak.
Össze se lehet mérni az előtte lévő versenyeimmel. Ott ismerkedtem meg először a svédasztal fogalmával. Korábban sem voltak olyan rossz körülmények között a versenyeink, de az Amerikában tapasztaltak merőben mások voltak. Mindent tekintetbe véve hatalmas volt a felhajtás, szuper volt a szervezés.

Az elért eredmény pedig hab volt a tortán?
Dobószámokban indultam, és gerelyhajításban ezüstérmet nyertem. Hozzá kell tennem, hogy sajnos sérüléssel küszködtem az azt megelőző időszakban. Részleges achilles-ín szakadásom volt, ami a jobb lábamat érintette. Sokáig szenvedtem ezzel a makacs sérüléssel, bicegtem vele. Ezek ellenére kiutaztam én is, és második helyen végeztem. Csak gondoljunk bele, lehettem volna aranyérmes, ha nincs ez a sérülés. További két dobószámban sem szerepeltem rosszul, diszkoszban hatodik, súlylökésben pedig hetedik lettem. Az akkori Magyar Paralimpiai Csapat pedig azóta is a legsikeresebb a hazai paralimpiák történelmében. (13 arany, 11 ezüst, 5 bronz)

Milyen volt ennek a csapatnak a részese lenni?
Annak idején az emberre büszke volt a családja, gratuláltak a kollégák, de országos szinten nem volt túl nagy híre ennek az egésznek. A Népstadion (avagy Puskás Aréna) melletti szállodában tartottak nekünk egy fogadást, ahol a sportminiszter gratulált nekünk személyesen, és 5000 forintnyi utalványt kaptam. Ez nagyjából egy havi fizetésnek felelt meg akkor, ha jól emlékszem.

Újabb lendületet jelentett az a paralimpiai ezüstérem?
1985-ben a római Európa-bajnokságon vettem részt, akkor még motivált voltam. Két bronzérmet sikerült nyernem. Aztán az elkövetkezendő években folyamatosan álltam le. Kiöregedtem, már majdnem 40 éves voltam. Közrejátszottak a magánéletben történt események is. A munkám se tette lehetővé, hogy annyi időt töltsek el az atlétika pályán, mint korábban. Sokszor 14 órában dolgoztam, mint gyógymasszőr. Hébe-hóba újra megjelentem edzésen, de csak mert korábbi csapattársak hívtak versenyekre. Újonc látássérülteket próbáltak bevonni a sportban, akkor én is ott voltam, elmondtam nekik a lehetőségeiket, élménybeszámolót tartottam. A motivációm lejjebb csökkent, ezért 10 évre teljesen leálltam a sportolással.

Végül új impulzust kapott, és egy újabb sportággal fűződött össze az élete.
2001-ben megalapítottuk a teke szakosztályt a Wesselényi Miklós Sportkör keretein belül. Vidéken már ezt megelőzően működött ez a sportág. Nagyjából 50-70 versenyző lehetett az országban, ennek fejében pedig több fordulós bajnokságokat indítottunk.  A látássérült teke egyre jobban nőtte ki magát, és nemzetközi versenyekre is eljutottunk. Én magam nem csak alapítója voltam a szakosztálynak, de űztem is a sportágat. Európa-bajnokságon, sikerült egyéniben ezüstérmet nyernem még 2007-ben, Csehországban. Általában sikerült is tartanom magam a jó formámhoz, és a nemzetközi versenyeken a legjobb nyolc közé jutottam.

Napjainkban pedig már más szerepet is betölt a para teke életében.
Így van.  Már 2005 óta szakosztályvezetőként dolgoztam az egyesületünkben. Aki pedig országos szinten összefogta a para tekét, lemondott szakágvezetői szerepköréről, 2016-ban. Valaki kellett a helyére, és a Magyar Paralimpiai Bizottság ideiglenesen engem nevezett ki. Én elvállaltam, hiszen nem akartam, hogy amit felépítettünk az egy pillanat alatt eltűnjön. Ezt az egészet megszervezni, összerakni rengeteg munka volt, viszont két tollvonással semmisé lehet tenni. Elsőkörben arról volt szó, hogy amíg nem találnak a helyemre valakit én leszek a szakágvezető. Végül nem találtak alkalmas embert erre a pozícióra, ezért engem kértek fel véglegesen. Természetesen én elvállaltam. Érdekes volt egyszerre szakágvezetőnek és versenyzőnek is lenni. Nem akartam abbahagyni a sportolói pályafutásom ezen részét, hiszen ameddig eredmények vannak én miért hagynám abba? Szerencsés vagyok, mert a mai napig jó kapcsolatot ápolok a versenyzőinkkel. Mindig kikérem a véleményüket, ez kulcsa a megfelelő közös munkának.

Mai napig működik ez a kettős szerepe a tekében?
Nem szerettem volna még abba hagyni a sportolás részét, és természetesen a szakágvezetői feladatkörömről se szeretnék lemondani. Igaz, most a vírusra való tekintettel nem tudunk edzésekre járni, viszont itthon ma is mozogtam. Szerencsére olyan házba lakunk, ahol egybe tudom nyitni a szobákat, reggel itt joggoltam. Feleségem pedig csak lesett, hogy már megint mit művelek – Hát muszáj! – mondtam neki. Kint a kertben sikerült kiépítenem egy kisebb tekepályát is, így sikerül formában tartani magam valamennyire. Itthon ezeket a feladatok ellátom, de egyébként se nagyon megyünk ki itthonról a vírus miatt. Vigyázunk magunkra, és másokra is.

2020.11.29.


Az én történetem: Szekeres Pál paralimpiai bajnok

Szekeres Pál neve egyáltalán nem ismeretlen a hazai, valamint nemzetközi vívók között. A történelem egyetlen sportolója, aki paralimpián és olimpián egyaránt érmet tudott nyerni. Vívó pályafutásának kezdetéről, a balesetének megéléséről, és az ép, valamint parasportolói sikereiről mesélt nekünk.

Hogyan csöppentél a vívóterembe fiatal korodban?
Gyerekkoromban még nem volt internet, a televízió csatornáinak száma is jóval kevesebb volt, ezért a saját fantáziánkon múlt mivel töltjük az időnket. Sokszor játszottunk katonásat, indiánosat, botokkal vagy műanyag lécekkel kardoztunk, amikhez kitaláltunk különböző történeteket, vagy korábban látott filmhősök bőrébe bujtunk bele. Logardere lovag, Ivanhoe, D’Artagnan és a három testőr, a Tenkes kapitánya, akkoriban ez volt a sláger. A nagymamám háza előtt feltettek egy szórólapot, miszerint az Újpesti Dózsa vívószakosztálya felvételt hirdet, az érdeklődőknek jelentkezni Simonffy Tóth Ágnes főiskolai világbajnoknál lehet. Éltem a lehetőséggel, becsatlakoztam az edzésekbe az alapokat Horváth Máriánál sajátítottam el, Beliczay Sándor kezei alá kerültem 1976 őszén, aki egészen a sportolói pályafutásom végéig segítette munkámat. Együtt fejlődtünk, és komoly sikereket értünk el már a kezdetektől fogva.

Nem is kellett sokat várnod az első jelentősebb eredményeidre.
Utolsó éves juniorként sikerült megnyernem az Ifjúsági Barátság Versenyeket, nagyon erős ellenfeleimet győztem le akkor, sokuk később olimpiai bajnok lett. Az 1980-as moszkvai olimpia után beválogattak az olimpiai vívó keretbe, ami leírhatatlan érzés volt. Még csak négy éve űztem aktívan ezt a sportot, de már legjobbak között lehettem, nem sűrűn fordul elő hasonló az emberrel. 20 évesen bekerültem a Los Angeles-i olimpiára (1984) utazó felnőtt keretbe. Tőr egyéniben, valamint csapatban indulhattam volna, de a politika közbeszólt. Úgyhogy a csapatunk végül nem repülővel indult az Egyesült Államokba, hanem 7-es busszal az akkori Nemzeti Sportcsarnokba. Az olimpia helyett nekünk a Barátság Versenyek jutott, ahol ezüstérmesként végeztünk tőr csapatban.1988-ban Martini Kupán győzedelmeskedtem Párizsban, 1989-ben sikerült megnyernem a Törley kupát, ezzel az eredményemmel pedig a világranglista élére kerültem. Csapatban Universiadét nyertünk 1985-ben, az elődöntőben a 84-es olimpiai bajnok csapatot győztük le. 1987-ben világbajnokságon bronzérmet, 1988-ban a szöuli olimpián is a dobogó fokára állhattunk a tőr csapattal. Elmondhattam magamról, hogy a legjobb vívók közé tartoztam akkor. A legtöbb nemzetközi, és hazai megmérettetésemet dobogós helyezéssel végeztem. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés számomra a Mesterek tornáján való szereplésem volt. Ezt a világversenyt csak pár alkalommal rendezték meg. Ez egy hatalmas gála volt Németországban, élőben közvetítette a TV, rengeteg riporter zsongott körülöttünk, és jelentős összeget kaptak a versenyzők. Ezek után kellő ambícióval, eltökéltséggel készültem a Budapesti Vívó Világbajnokságra (1991), és természetesen a Barcelonai Nyári Olimpiára, csak a balesetem közbeszólt.

Hogyan tekintesz vissza arra az időszakra?
Azt követő egy év rettentően nehéz volt nekem és a környezettemnek. Egyáltalán nem könnyű elfogadni azt, ha az ember az akarata ellenére változásra van kényszerítve. 27 évesen eltört gerinccel feküdtem a kórházi ágyon, rádöbbentem arra, hogy ez másik véglete az életnek. Egy válogatott sportoló dinamikus, minden izomzata, koordinációja tökéletesen működik, az egészség szimbólumát képviseli, majd ennek a kétharmadát lekapcsolják. Olyan volt, mint amikor a kisbaba tanul járni, csak kerekesszékben. Egyedül felöltözni, felkelni az ágyból, önállóan étkezni, az addig megszokott napi tevékenységeim másképpen mentek tovább. Reggel 8-tól délután 4-ig folyamatosan gyakorlatokat csináltam, terápiákon vettem részt, kemény hét hónap volt, viszont mellette sikerült nyernem egy Európa-bajnokságot.

Sokat nyújtott neked ez az Európa-bajnoki aranyérem?
Az Eb győzelmem miatt szabadkártyát kaptam, amivel kivívtam a szereplés jogát a barcelonai Paralimpiai Játékokra (1992). Nagyon nagy kapaszkodó volt ez nekem, mindenki látta, van alternatíva az életemben. A vívás kifejezetten fegyelmezett sportág, sokban járult hozzá a rehabilitációmhoz. Persze kellett a családom, párom, és barátaim odaadó támogatása is a balesetem után.

Hogyan ment az átállás erre a sportágra?
Itthon akkor még nem volt ismert a kerekesszékes vívás, úgy emlékszem a kezdetekben még megfelelő pásthoz se jutottam. Németországba jártam edzőtáborozni, de volt, amikor ők jöttek Magyarországra. Barcelonai paralimpia után kezdtük kiépíteni az itthoni kerekesszékes vívást. Beletelt egy kis időbe, de az 1995. évi Európa-bajnokságon (Blackpool) már ott volt a magyar kerekesszékes vívó csapat, Dani Gyöngyivel valamint Pálfi Judittal. Pár évvel később pedig Batizi Sándor - aki a német vívó válogatott szövetségi kapitánya volt és ő vitt el az első versenyeimre – csatlakozott hozzánk, és jelentős segítséget nyújtott a felkészülésünkben.

Egy olimpiát követően milyen volt paralimpián szerepelni?
Amikor fiatalon vívni kezdtem az épek között, akkor a nevemet alig bírták megjegyezni. A bírok sokszor nem adták meg a találataimat versenyeken. Rengeteg időbe telt kiharcolni magamnak az elismerést. Sokáig tartott amig sikerült nevet szereznem a többi vívó között, de sikerült. Megismertem az edzőket, ellenfeleimet, sokszor előre köszöntek nekem, a világ legjobbjai között lehettem. Majd a balesetet követően minden újra indult. A sor végére kerültem, nem tudták ki vagyok, hogy hívnak, fel kellett építenem mindazt, amit az épek között sikerült elérnem. Az barcelonai olimpiát megelőzően meghívtam a komplett vívó válogatottat egy hatalmas buliba, hálám jeléül, rengeteg szeretetet és adományt kaptam tőlük. Majd kiutaztam egy olyan paralimpiára, ahol szinte senkit nem ismertem. Előzetesen nyertem egy Európa-bajnokságot, így néhány arc ismerős volt, illetve az edzőtáborozásaim során összebarátkoztam a német válogatottal. Egyedül éreztem magam ott, szoknom kellett ezt az új helyzetet. Furcsa volt számomra a sok sérültséggel rendelkező ember látványa. A két esemény külsőségeiben, hangulatában nagyon hasonlít. Nem éreztem a barcelonai eredményhirdetés alatt, hogy ez az egész más, mint egy olimpia. Teltházas versenyek, remek szurkolókkal, kiváló körülmények, csak nem olimpiának hívták az eseményt.

Melyik érmedre vagy leginkább büszke?
Egyetlen egyet lehetetlen kiemelni, mindegyik éremnek megvan a saját története. Már az első Európa-bajnoki aranyérmem is különlegesnek számít, hiszen a balesetemet követően sikerült nyernem egy rangos versenyen. Új helyzetbe kényszerülve, a rehabilitációm alatt, ez hatalmasat lökésnek számított. Majd Barcelonában (1992), újonc paralimpikonként aranyérmes tudtam lenni egyedüli magyar vívóként. Nem volt a magyar csapatnak több versenyzője ebben a sportágban, nekem kellett megoldanom ezt a helyzetet. Aztán négy évvel később, címvédőként, az esélyesség terhét el tudtam viselni, és két aranyérmet tudtam nyerni Atlantában. De akár az ép vívó pályafutásomra is gondolhatok, amikor Budapesten sikerült világkupát nyernem, majd a világranglista élére kerültem emiatt. Akkor nem csak az első helyezésemre voltam büszke, szuperül is vívtam. Az edzőmnek nem az aranyéremért, hanem a mutatott vívásomért gratuláltak. Pekingben (2008) bronzérmes lettem, és ott vívtam életem legjobbját. Sikerült megvernem azt a hongkongi srácot, aki már nyolc éve veretlen volt. Természetesen büszke vagyok a legutolsó győzelmemre is, amikor Sheffieldben (2012) a kerekesszékes vívó Eb-n, 48 évesen aranyérmes lettem. Azon a kontinensviadalon tőr kategóriában négy döntőt rendeztek, és mindegyik eredményhirdetésén magyar himnuszt játszottak le a helyszínen. Minden éremnek megvan a története, általában az aranynak nincsen, akkor csak fogadja az ember a gratulációkat. A második, vagy harmadik helyezett meséli mindig az okot, amiért kikapott, vagy mi hiányzott a sikerhez. Mindegyik eredményem mögött áll valamilyen történet, de ezek már régen voltak. Büszke vagyok ezekre a díjakra, viszont én már sportvezetőként dolgozom, vannak mindennapi feladataim. Nem fogom a vívás által szerzett eredményeimet felhasználni arra, hogy elnézzék a hibáimat. 

Minek hatására döntöttél a sportolói pályafutásod végéről?
A 2000-es paralimpia előtt megszületett első kisfiam, és az Ifjúsági és Sportminisztérium Fogyatékosok Sportjával foglalkozó helyettes-államtitkára lettem, így kellett készülnöm a világ legnagyobb versenyére. Érezhetően elfogyott az előnyöm, amit a 90-es években tartottam. 1984-től 2012-ig voltam a vívó világ elitjében, 28 éven keresztül ott tudtam lenni folyamatosan a legjobbak között. Sérülések és egyre nehezedő regenerációk miatt kellett búcsúznom a vívástól, pedig még mindig tudtam jó helyezéseket elérni. A sportpályafutásom így kerek, nem tudom sikerült-e volna olimpiai érmet nyernem. Seoulban nagyon közel álltunk a dobogó legfelső fokához, de nem jött össze végül. Kerekesszékes vívóként viszont rengeteg világversenyt sikerült nyernem. Mindig tartottam attól mi lesz velem, ha már nem vívok. Szerettem volna közel maradni a kerekesszékes víváshoz, ezért örömmel fogadtam el a jelöltséget az Amputáltak és Kerekesszékesek Nemzetközi Sportszövetségének (IWAS) Kerekesszékes Vívó Bizottságába. Sikeresen pályáztam meg a pozíciót, így 2012 után alelnökként dolgoztam, majd négy évvel később elnökként folytattam munkámat. Idén tisztújítás lesz, de nem szeretném feladni az eddig elért eredményeimet, szeretn

Következő események

XVI. Nyári Paralimpiai Játékok

2021. augusztus 24.