Menüpontok

Az én történetem - interjú korábbi bajnokainkkal

Az én történetem: Jeszenszky Attila paralimpiai bajnok

Jeszenszky Attila sportolói pályafutása elején az ép úszókkal edzett, versenyzett, ám sérültsége ezt sokáig nem engedte neki. Már fiatalon kijutott élete legelső paralimpiájára, ahol négy aranyérmet tudott nyerni hatalmas akarat erejének köszönhetően. A címvédésre azonban nem kerülhetett sor egy komoly sportdiplomáciai kudarc miatt, ennek következtében pedig lemondott a versenysportról.

Hogyan fűződött össze az életed a paraúszással?
52 évvel ezelőtt, súlyos csípőficammal születtem, amit már három hónapos koromban megműtöttek. Három éves koromban szintén egy beavatkozást hajtottak rajtam végre, és az orvosok azt javasolták a szüleimnek kezdjek el rehabilitációs jelleggel úszni vagy kerékpározni. Édesapám akkoriban futballbíró volt nagyon sokáig, ezért focizni szeretett volna látni engem és a testvéremet, de ez érthető okok miatt nem jöhetett létre. Ezért végezte el a Testnevelés Főiskolán az úszóedzői szakot és lett az én trénerem, éveken keresztül.

Így indult el a te sportolói pályafutásod?
A rehabilitációs úszást hamar felváltotta a versenyszerű úszás. 15 éves koromig az épekkel együtt versenyeztem és végeztem a mindennapi edzéseket. Egy évben, az akkori magyar úszó válogatott tagjaként Darnyi Tamás, Szilágyi Zoltán, Szabó Józseffel készültem. A betegségem azonban nem engedte ezt sokáig, nem tudtam tartani a tempót. A 80’ évek elején kezdett éledezni Magyarországon a parasport miliője, és hamarosan átnyergeltem a paraúszókhoz.

Ekkora csöppentél bele a parasport világba?
Kedvenc történetem ezzel kapcsolatban az első versenyem, Egerben. Amikor beléptem az uszodába és megláttam azt a sok sérült sportolót, én teljesen megrettentem. Addig én ép versenyzőkkel készültem, nem értettem miért kell ellenük kiállnom. Abban a tudatban éltem egészen az első versenyemig, hogy én is teljesen egészséges vagyok, ezért nincs ott keresni valóm.  Szerencsére nem mentem el onnan, én is medencébe ugrottam, ezáltal megpecsételődött a sorsom. Megismertem a mozgássérültek között rengeteg életvidám, küzdeni akaró, motivált társamat, akikkel onnantól kezdve szívesen töltöttem az időmet edzőtáborokban, felkészüléseken, versenyeken.

Dr. Jeszenszky Attila és édesapja, Dr. Jeszenszky Géza

Akkoriban más volt felkészülni egy versenyre?
Öt éves koromtól fogva úsztam, mindennap küzdöttem keményen. Válogatottba sokszor megesett, hogy egy nap leúsztam 20-25 kilométert. Nekem hatalmas előnyöm volt, már korán elkezdtem sportolni, még sok parasporttársam csak a világjátékokat megelőző pár évben került a versenysport közelébe.  Napjainkba a parasportban is uralkodik a profizmus, különféle edzéstechnikák, sokat változott a világ, a mi időnkben ez szinte csak hobbinak számított.

Hazai körülményekhez képest milyen volt New Yorkban (1984) versenyezni?
Ekkor az Olimpiát Los Angelasbe tartották meg, de a Szovjet Unió és a tagországai bojkottálták az eseményt. Kérdéses volt a parasportolók szereplése New York-ban, azonba végül kijuthattunk. Magyarországon ebben az időszakban még javában kommunizmus volt, USA-ban ennek a szöges ellentétjét láttuk. Egy egyetem területén zajlottak a Paralimpiai Játékok, amit akkor Fáklya Világjátékoknak is neveztek. Minden körülmény adott volt számunkra. A megnyitón tiszteletét tette az akkori Egyesült Államok miniszterelnöke, Ronald Reagan. Egyik ámulatból estünk a másikba, fantasztikus élmény volt.

Ráadásul ekkor szerepeltél először Paralimpián, négy aranyérmet sikerült nyerned.
Az egész magyar delegáció remekül szerepelt. Azóta se volt olyan sikeres paralimpiája Magyarországnak, és ezt bármiféle nagyképűség nélkül mondom. Akkor 13 aranyérmet nyertünk összesen, ez pedig szuper szereplésnek számított. Három aranyérmem az akaraterőmnek volt köszönhető, a negyedik váltóban szerzett arany, a csapat győzni akarásának

Mi történt Söulban (1988) a paralimpián?
Rengeteg világversenyt nyertem, világcsúcsokat tartottam, és ennek a remek szereplésnek is tudom be azt, ami akkor történt. Világversenyek előtt megszokták állapítani a sportolók sérültségi fokát, kategóriáját, ez most sem volt másképpen. Engem svéd orvosok vizsgáltak meg, majd hosszas tanakodás után azt mondták nekem nincsen semmi bajom. Később fényderült az igazságra, az én versenyszámaimban mindig volt egy svéd vetélytársam, akit egyébként mindig megvertem, de nagy csatákat vívtunk. Láss csodát, mindent megnyert a srác, miután én nem indulhattam el a paralimpián. Az úszó időeredményeim alapján a címvédés meg lehetett volna.

Ennek hatására döntöttél a sportolói pályafutásod befejezéséről?
Úgy éreztem ez sem olyan, mint régen. Megjelent a politika a sportba, elbuktattak egy nagyon fontos versenyen, ezért nem akartam folytatni. Nem hagytam fel az úszással mai napig se, de a versenyzői pályafutásomról lemondtam akkor.

Mivel kezdtél foglalkozni?
Gyógyszerészként kezdtem dolgozni Battonyán, majd később Szabadkígyóson patika vezetőként folytattam a munkámat. Magánéletem is folyamatosan alakult, megházasodtam, négy fiunk született, Gyulára költöztünk, ahol azóta is élünk. További két gyógyszertárral bővítettünk a vállalkotzásainkat és mai napig ezek irányításával foglalkozom. 

Mennyire követed figyelemmel a magyar paraúszókat?
Eseményeket szoktunk találkozni, sajnos napi kapcsolatot nem tartok mindenkivel. Természetesen igyekszem tanácsokkal ellátni a felkészülésüket. Hajdanán édesapám is komolyan kivette a részét edzéstervekkel a paraúszók felkészítésében, így mondhatni az egész családomat meghatározta ez sportág. 

2020.06.11.


Az én történetem: Vereczkei Zsolt paralimpiai bajnok

Vereczkei Zsolt felső végtaghiánnyal született Nyírbátoron. Kisgyermek korában három lánytestvérhez került, akik felnevelték őt Érsekcsanádon. Zsolt már fiatalon szerette a vízet, nem is gondolta volna mekkora jelentősége lesz életében. Pályafutása során hét darab paralimpián szerepelt, és mindig éremmel térhetett haza. Többször világcsúcstartóként tavaly év végén döntött visszavonulásáról, ám továbbra is segíti a hazai parasport mozgalmat. 

Hogyan fonódott össze az életed a sporttal?
Érsekcsanádon nőttem fel, és már gyerekkoromba rengeteget jártam a vízpartokra, megfordultam az uszodákban is. A Mozgásjavító Intézménybe tanultam, ahol úszást oktattak nekünk, itt fedeztek fel engem is. Remek volt a vízfekvésem, sokat készültem, jártam edzésekre, hamar meglett az eredménye. Kezdetben hazai versenyekre vittek el engem, és egészen jó időket sikerült úsznom. Egyre több sikerélményem volt, ez pedig folyamatosan motivált, ennek is köszönhetem, hogy elindultam ezen az úton.

Hogyan emlékszel vissza legelső világversenyedre?
Teljes új volt ez számomra, olyan országokat láthattunk, amiket mások nem. A ’90 években elutazni nyugtra hatalmas élmény, nagyon élveztem, pedig akkor még nem repülővel, hanem busszal utaztunk több száz kilométereket. Az első világversenyem Barcelonában volt 1991-ben az Ifjúsági Paraúszó Európa-bajnokság. Egészen jónak mondható az ott elért eredményem, rengeteget tanultam belőle.

Összesen hét Nyári Paralimpiai Játékokon vettél részt, melyik volt a legkedvesebb számodra?
Egyértelműen Sydney (2000)! Pályafutásom harmadik aranyérmét nyertem paralimpián, illetve a kint élő magyar emberek olyan szeretettel fogadtak minket, amit nehéz szavakban leírni. Minden mozdulatunkat kisérték, elvittek minket kocsival a város különböző nevezetességeire, és persze szurkoltak nekünk. A világ másik végén voltunk, mégsem maradtunk magyar szurkolók nélkül.  

Hogyan sikerült fenntartani a formádat?
Olyan sportoló vagyok, aki tudja, mikor kell teljesíteni a kötelező szintet. Koller Pista bácsi, korábbi szövetségi kapitányunk – aki sajnos már nem lehet közöttünk – mindig mondta nekem, hogy remek versenyzőtípus vagyok. Vannak, akik nagyon izgulnak, ez pedig befolyásolja az eredményüket. Nekem is voltak kevésbé jó versenyeim, de a megfelelő pillanatban mindig oda tettem magam. A sikerekben nagyban hozzájárultak nevelőszüleim, valamint a remek szakemberek, akik segítették a felkészülésemet.

Voltak olyan nehézségek, amik beárnyékolták a sikereket?
A szeretett nevelőszüleim elvesztése számomra lehető legrosszabbkor ért. 2008-ban Peking előtt, 2013-ban London után és 2016-ban Rio de Janeiro megelőző hónapokban. Mindegyik anyukámat a paralimpiák környékén veszítettem el, értük akartam nyerni. Magam se tudom hogyan sikerült érmet szereznem ilyen helyzetben, viszont ez hatalmas elismerés számomra.

Tavaly decemberben végleg szögre akasztottad az úszósapkát, miért?
Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy hét paralimpián vett rész, és mindegyikről egy éremmel térhetett haza. Sokan kérdezték tőlem: miért nem próbálod meg nyolcadszorra? Persze, mintha ez csak így menni. Nagyon sok munkával jár kvalifikálni egy ekkora eseményre, kicsit már elfáradtam ehhez. Az se lenne jó, ha nem tudnék éremmel zárni Tokióban, rontana az eddigi mérlegemen. Én letudtam zárni ezt a történetet, mögöttem pedig egy csodálatos pályafutás van.

Mivel foglalkozol jelenleg?
Megalapítottuk az Impulzus a Parasport Jövőjéért Alapítványt, aminek én a tanácsadója vagyok. Olyan gyerekeket keresünk fel, akik valamilyen sérültséggel születnek, vagy baleset következében sérülnek meg és nem mernek nyitni a világ felé. Inspiráljuk őket a sportolásra, különböző lehetőségekkel próbáljuk őket támogatni. Igyekszünk sikeres fiatal parasportolókat segíteni a felkészülésük alatt, így remélhetőleg még jobb eredményt tudnak majd produkálni. Az álmom, hogy a Magyar Paralimpiai Csapat gyarapodjon, még több versenyzővel képviseljük hazánkat a világversenyeken, mögötte pedig legyen megfelelő utánpótlás.

Mit üzennél azoknak, akik félnek belevágni a parasportba?
Ne féljenek belevágni! A sport nekem teljesen átformálta a személyiségem. Nem vagyok bezárkózva, hanem élem az életemet, ahogyan azt kell.  Pályafutásom után is rengeteg lehetőséget kaptam, ez pedig annak köszönhető, hogy mertem lépni a kellő pillanatban. A sport nekem rengeteget nyújtott, ezt más sorstársam is ugyan úgy megélheti.

2020.05.29.


Az én történetem: Engelhardt Katalin paralimpiai bajnok

Engelhardt Katalin paraúszó, paralimpiai bajnok, világbajnok, kétszeres Európa-bajnok hatéves korában szeretett bele az úszásba. Sikeressége nem volt megkérdőjelezheti, hiszen folyamatos fejlődést tudott mutatni fiatal, aminek köszönhetően hamar nagyszerű eredményeket tudott elérni. Kata már nem tölti mindennapjait a medencébe, de a sportolással továbbra sem hagyott fel, hiszen erőemelőként tovább folytatta pályafutását. Korábbi sikereiről, élményeiről vele beszélgettünk.

Hogyan fonódott össze az életed a para úszással?
A Mexikói úton a Mozgás Javító Általános Iskola és Diákotthonban kezdtem meg a tanulmányaimat, ahol úszni is megtanítottak minket. Hatalmas élmény volt számomra az uszodába járás már akkor is, ott kialakult egy szerelem köztem és a víz között. Meghatározó emlék maradt kiskoromból, amikor télen hamarabb sötétedett, mi pedig átkeltünk a városon, hogy a BVSC-be beérjük edzésre. Elkezdtem versenyezni, hiszen egyre jobb eredményeket tudtam produkálni, jó irányba fejlődtem folyamatosan, ráadásul remekül bírtam a monotonitás. Tudtam van keresni valóm a medencében, én is imádtam minden pillanatát az ott töltött időmnek. A mércét sikerült egyre jobban feltornáznom jöttek az Európa-bajnokságok, világbajnokságot, paralimpiák.

Ha már világversenyek, az első Barcelonában az 1992-es paralimpia volt, milyen volt ott medencébe szállni?
Nagyon nagy csoda volt, ezüstérmet tudtam nyerni, de még a kijutásom is egy külön élménynek számított, hiszen ott lehettem a legjobbak között. Nem vártam sokat magamtól, úgy voltam vele nem gond, ha nem jutok tovább az első futamot követően, azonban megcáfoltam magamat az elért eredményemmel. Itt eldöntöttem szeretném ezt a lehetőséget újra megélni még, hatalmas hatással volt rám ez az egész, tudtam helyem van ebben a közösségben.

Gondolom, az ottani szurkolók is hatalmas pluszt jelentettek!
Amikor beértem az arénához láttam a kígyózó sorokat a nézőtér felöli bejáratnál, rengeteg ember állt ott. Leírhatatlan élmény ekkora közönség előtt medencébe ugrani, szerencsére én azon versenyzők közé tartozom, akiknek nagyon sokat jelent a biztatás. Ide eljutni hatalmas munka volt, hálás is vagyok sok embernek, valamint magamnak, és Jóistennek, azért amiért ez a pályafutás ilyen jól sikeredett.

Számos világversenyen vettél részt, melyik volt számodra a legemlékezetesebb?
Több is van, például az előbb emlegetett Barcelona, vagy a 96’-os paralimpia Atlantában, ahol aranyérmet nyertem. Összes versenyhez köthető valami emlék, mondhatnám még Athént, Sydney-t, vagy Londont ahol a magánéleteben történt változások ellenére remekül úsztam. Szintén jelentős sikerként borítékolom el a Rio de Janeiro-ban való szereplésemet, pedig korábban édesapámat, valamint édesanyámat is elveszítettem, viszont tudtam csak a versenyzésre fókuszálni. Már ezt a karriert magam mögött hagytam, azonban tudom mindennek, ami történt velem a pályafutásom alatt, annak így kellett történie.

Az úszást követően se hagytad abba a pályafutásod azért, erőemelésre váltottál
Rio de Janeiro után nem éreztem már azt a tüzet magamba ami tovább hajtott volna a medencében. Mindig igyekeztem jó kapcsolatot tartani többi sporttársammal, sok versenyszámot is megtekintettem még a helyszínen, mint az erőemelést is.  A mezőnyben Sas Sándor is fekve nyomott, nekem pedig nagyon megtetszett ez a sportág. Jól tudtam magamról, mi is végzünk hasonló erőléti edzéseket, ezért némi közöm szerencsére volt hozzá. Kívülről látva nagyon egyszerűnek tűnik ez az egész, pedig igazán összetett dolog. Az idő előrehaladtával kezdtem beletanulni az erőemelés fortélyaiba, nem volt ez olyan könnyű. Az első versenyem, amit itthon rendeztek, remekül sikerült, országos csúcsot tudtam kinyomni.

A következő cél Tokyo?
Reálisan tekintek előre folyamatosan, a legkisebb súlycsoportban vagyok jelenleg a külföldi versenytársaimat pedig követem, biztosat kár lenne azért előre mondani. Azonban a jelenleg kitűzött céljaim között most már a magánéletem komolyabb szerepet kapott, amivel többet szeretnék foglalkozni. Az elmúlt években csak a sportra fókuszáltam, kicsit lassítanom kell és szeretnék összpontosítani az élet más területire is.

2020.05.14


Az én történetem: Becsey János paralimpiai bajnok

Becsey János születését követően kapott agyvérzést, melynek eredményeként jobb oldalára teljesen megbénult. Azonban nem adta fel, keményen megküzdött céljaiért, így kétszer paralimpiai, négyszer para-világbajnoki, valamint egyszer Európa-bajnoki győzelemig jutott. Mi vezetett a sikerhez, aminek következtében a magyar parasport egyik ikonikus alakja lett? Erről személyesen vele beszélgettünk, ismerjük meg az ő történetét.

Hogyan fonódott össze az életed a parasporttal, azon belül is az úszással?

Kezdetekben az Újpesti Dózsa vízilabda csapatában játszottam Tóth Zoltán kezei alatt. Egy mérkőzést követően Koller Pista bácsi, a Halassy Olivér Sport Egyesült úszóedzője, vetette fel az ötletet korábbi vízipóló tréneremnek, hogy próbáljam ki az úszást. Ezt követően kettős igazolással tudtam mindkét egyesület kötelékeiben sportolni versenyszerűen. Ez azért érdekes, mert négy éves koromban kezdtem el tanulni úszni, azonban mindig sikerült valahogy szabotálnom az oktatás menetét. Nagyjából két esztendőnek kellett eltelni, azt követően sajátítottam el ezt a tudást, majd később nagyon megszerettem a sportágat, hála a Jóistennek.

Fiatalon a montreali olimpia nézése közben fogadtad meg, te is olimpiai bajnok leszel egy napon, milyen volt amikor sikerült ezt az álmodat elérni? 

Az egy csoda volt, én 1988-ban Szöul-ban voltam az első paralimpiámon, ahol "csak" bronzérmes lettem. Hihetetlen nagy inspirációt jelentett számomra amikor 17.000 ember előtt kellett versenyeznem, ráadásul olyan eredménnyel értem be a harmadik helyre, amit korábban meg se tudtam közelíteni. Nehéz leírni azt az érzést mikor ennyien szurkolnak a lelátokon, mai napig örömmel tölt el amikor erre vissza gondolok. A következő négy évben egyetlen egy dolog lebegett a szemem előtt: én is paralimpiai bajnok leszek.

Ez adta meg neked a löketet a barcelonai sikeredhez?

Minden adott volt ahhoz, hogy 1992-ben, Barcelonában a dobogó legfelső fokára álljak, hiszen előtte nyertem világbajnokság, és Európa-bajnokságot. Végül a katalán városban sikerült kétszer is aranyérmesnek lennem, 50, és 100 méter gyorsúszásban. Azonban két embernek is rengeteg munkája volt ebben rajtam kívül: Tóth Zoltán vízilabda edzőm, illetve Dr. Lénárt Ágota, aki frissen végzett sportpszichológusként komoly pluszt tett hozzá a felkészülésemhez.

Kizárólag a sportra fókuszáltál?

Eleinte a Mozgásjavító Általános Iskolában dolgoztam, de összesen két évig, ezt követően szüleim hatalmas segítsége, valamint szponzori támogatásoknak köszönhetően sikerült csak az úszásra fókuszálnom.

Hatalmas éremgyűjteménnyel rendelkezel, melyik számodra a legkedvesebb?

Ez lehet furcsának fog tűnni, de a Sydneyben szerzett ezüstérem a legértékesebb számomra. Miután 1996-os atlantai paralimpián nem sikerült a címvédés, én visszavonultam egy évre, ezt követően nekem hatalmas elismerés volt az, hogy a dobogó második fokáig küzdöttem magam. Sokan nem gondolták képes leszek a visszatérésre, megcáfoltam őket. Valamint azért is kedves ez az érem számomra, mivel ekkor találkoztam először Dr. Sós Csabával, akit második apukámnak tekintek, illetve mai napig is együtt dolgozom vele a válogatottban.

Egy idő után viszont kénytelen voltál szögre akasztani az úszósapkát.

Mindennek eljön az ideje, hiába voltak kimutatások arra, hogy én 2004-ben, illetve 2008-ban is jobbakat úsztam mint korábban, jöttek a fiatalok akik jobban teljesítettek nálam, amivel nem volt gond. Ezt követően pedig a medence szélén tevékenykedtem tovább, 2013-ban technikai edzőként dolgoztam, majd két évvel később vezetőedzőként folytattam a munkámat, amint mai napig betöltök az úszó válogatott köreiben. Amikor pedig nem az úszásról van szó is van dolgom, hiszen a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökségi tagja. valamint a Paralimpiai Bajnokok Klubjának elnöke vagyok. Ezért elmondhatom az életemet teljesen a sport határozza meg.

2020.05.08

Következő események