Ráczkó Gitta – Szeretem az uszoda illatát

Mindössze 15 éves volt, amikor részt vett első nemzetközi versenyén, ezt követően viszont több mint két és fél évtizeden át volt mellúszásban a csúcson. Sportolói karrierje könnyedén indult, hiszen azonnal beleszeretett az uszoda illatába. Végül paralimpiai bajnokként, valamint három paralimpiai bronzéremmel, kétszeres világbajnokként és sokszoros Európa-bajnoki érmesként zárhatta le hosszú pályafutását.

Tele életerővel, akarattal és jó kedvvel, ezek jellemezték mindig is Ráczkó Gittát. Az interjú alatt is ilyen volt és mindjárt az elején nagy elánnal kezdte mesélni a sport hatását életére:

Szeretem a sportot, a sportolást és örülök, hogy anno bekerültem a paralimpiai mozgalomba. Már 6 évesen elkezdtem úszni a Mozgásjavítóban (jelenleg: Mozgásjavító Óvoda, Általános Iskola, Gimnázium, Kollégium, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény - MPB) és rögtön megkedveltem az edzésekre járni, minden nap mentem is. Már az elején mondták, hogy jó a vízfekvésem, ez is biztosan segített, nem beszélve az első nemzetközi versenyemről 1990-ben, a franciaországi Saint Étienneben, ahol két érmet is szereztem az ifjúsági vb-n.

Sokan megunják az úszás monotonitását, valamint sportolói életmód velejáróit. Gittánál ez a legelejétől kezdve másképp alakult.

Szeretem az uszoda illatát. Imádok úszni, ilyenkor szabadnak érzem magam. Szerelem volt első látásra és azonnal tudtam, a lehető legmesszebb szeretnék eljutni ebben a sportágban. A nevelők, edzők meséltek a paralimpiákról, sporteseményekről és ezek a történetek rögtön magukkal ragadtak. Az első nevelőedzőm Paczulák András volt, tőle tanultam az alapokat, ő indított el azon az úton, amin nem gondoltam akkor még, hogy a végén elmondhatom magamról, hétszeres paralimpikon vagyok.

A veszprémi születési úszónő fiatalon költözött Budapestre, ahol azonnal megismerte – ahogy ő fogalmaz – testvérét, Engelhardt Katalint, akivel együtt lettek paralimpiai bajnokok Atlantában, 1996-ban.

Mindössze 6 éves voltam, amikor Budapestre kerültem, és így visszaemlékezve a költözés nem különösebben rázott meg, sőt! Így ismerhettem meg Katát, aki számomra olyan mintha az édestestvérem lenne. A legelső naptól kezdve szoros kapcsolat alakult ki közöttünk és a szüleire is úgy gondolok, mintha csak a sajátjaim lennének. Ha ők nem lettek volna, biztos, hogy nem tartanék itt. Katára pedig mindig számíthatok, megbízható, nagyon jól ismer, és tudja, mikor, mit kell mondania, hogy kirángasson a gödörből.

Hét paralimpia, 26 évnyi élsportolói pályafutás. Ezek az adatok bármilyen sportágban kiemelkedőnek számítanának. Ráczkó Gitta nem tervezett ennyire előre. Jött az első, majd a második, harmadik…, a többi már történelem.

Barcelonával kezdődött, Rióval végződött, de kezdjük az elején. Még csak 16 éves voltam, amikor kimentem Katalóniába, azonnal megfogott az esemény. Ott döntöttem el, hogy még több paralimpián szeretnék részt venni. Óriási élmény volt az emberek érdeklődése és a megnyitó-, illetve záróünnepség, nagyon pozitív emlékként égett bele a memóriámba. Negyedik lettem 100 méter mellen, majd ötödik 100m háton. Ezeket, akkor egy kicsit csalódásként éltem meg, de miután feldolgoztam fejben a történteket, még erősebben tértem vissza. Majd jött Atlanta, a legsikeresebb paralimpiai szerepléssel. A tengerentúlon az emberek nagyon másképp gondolkodnak az európaiakhoz képest, és remek érzés volt nyerni 4X50m váltóban, majd a dobogó harmadik fokán végezni 100m mellen. Akkor először tapasztaltam meg, milyen érzés érmesként hazaérni Budapestre, ahol mindig sokan vártak minket. Sokszor könnybe lábadt a szemem a fogadtatástól. Sosem terveztem előre, hogy mi lesz majd ha. Paralimpiai ciklusokban gondolkodtam, így érkeztem meg Sydneybe és valamiért, az ott elért eredményeimet is kevésbé éltem meg rosszul. Örök emlékként az jött velem haza, hogy itt akár élni tudnék. A sok-sok kinti magyar előtt szerepelni pedig fantasztikus volt, valószínűleg ez is közrejátszott ebben az „otthon” érzésben. Athénba, már tapasztaltként érkeztem. Egyre több fiatal vett körül a magyar csapatban. A görög fővárosban 100m mellen bronzérmet szereztem, ami azért is volt különösen jó érzés, mert Kata előttem egy nappal versenyzett sikeresen, harmadik lett a számában. A pekingi paralimpia nagyon különleges volt az ott élők szemlélete miatt. Minden csodálatos volt, de a kultúrájuk homlokegyenest más a miénkhez képest. Tökéletesen szervezettek voltak, de közben érződött a hatalmas bizonyításvágy. Ezt korábban nem tapasztaltam. A 100m mell döntőjébe csak az ötödik legjobb idővel jutottam be, de a sok edzés kifizetődött és végül ismételten bronzérmesként végeztem a kedvenc számomban. Ezzel, én lettem a magyar paralimpiai csapatban az egyedüli, női érmes. Mindig volt bennem egy dac, hogy ennél jobb tudok lenni, ezért is köteleztem el magam, hogy Londonban újra megpróbálom. A brit fővárosban a sok magyar szurkoló és a szívem vitt előre, az így elért negyedik helynek nagyon örültem. Minden sportoló, szakember nagyon elégedett volt a szervezők munkájával, nagyon magasra tették a lécet. Talán a brazilok Rióban nem is tudták elérni az előző paralimpia szintjét, de más miatt volt csodálatos az esemény. A légkör, a környezet, a helyiek mind varázslatosak voltak. Sajnos, ugyanannyi edzés mellett már csak nagy nehezen tudtam kijutni és végül egy kilencedik helyezéssel fejeztem be paralimpiai pályafutásom.

A 100m mellúszás specialistája 2016 után sem hagyott fel a sportolással, de az úszásban érezte, már nem tud megújulni.

Fejben és érzelmileg is elfáradtam ennyi év után. A riói eredményem azt sugallta, ideje abbahagyni. Sosem voltam elégedetlen az eredményeimmel, de persze mindig jobbat akartam. Mindent megéltem, elértem és megkaptam, amit a sportban szerettem volna. Brazília után befejeztem és valami újra vágytunk Katával együtt. Így jött a para-erőemelés, de egy idő után felismertem, hogy nem nekem való, amiben a sérülések is közrejátszottak. Jól esett más izomcsoportjaimat edzeni, illetve rengeteg újdonságot tanulni, de nem éreztem ugyanazt az örömöt, mint úszásnál.

Sportolói pályafutása mellett folyamatosan dolgozott, de az utóbbi években még az úszást is megelőzve, egy újabb szereplő foglalta el Gitta szívének első helyét.

Mázli az első kutyám, Rió óta van velem. Mindenhova együtt járunk és nagyon szeretem. Egy igazi gézengúz. Nagyon kedvelem az állatokat, ezért is imádtam kisállatkereskedésben dolgozni.

Korábbi érmeseinktől már többször is megkérdeztük, hogy mit adott nekik a sport. A paralimpiai bajnok úszónő az alábbi gondolatokat osztotta meg:

Nagyon örülök, hogy elkezdtem sportolni, mert ennek köszönhetően utazhattam, nyitottabbá váltam, sok embert és nézetet megismerhettem. Adott egy rendszerességet, felelősségtudatot, valamint a fizikai és lelki állapotomnak is jót tett. Olyan élményeket szereztem, amiket nagyon kevés más dologgal tudtam volna csak elérni. Mindenkinek javasolni tudom, hogy sportoljon. Az biztos, hogy teljesen másképp alakult volna az életem, ha nem kezdek úszni. Nekem mindig segített a hétköznapi mókuskerékből kiszakadni, valamint megtapasztalni a sikert és a kudarcot egyaránt, amik által tovább fejlődtem. Elégedett vagyok az életemmel, boldog vagyok úgy, ahogy. Nagyon hálás vagyok Kata szüleinek és Katának is, nem is cserélnék senkivel. Szeretem azokat az embereket, akik körül vesznek és akiket megismerhettem. Életre szóló barátokat ismertem meg a sportolásnak köszönhetően.

Ráczkó Gitta eredményei:

-Paralimpiai bajnok, háromszoros paralimpiai bronzérmes

-Kétszeres világbajnok, egyszeres ezüst-, és bronzérmes

-Hatszoros Európa-bajnoki ezüstérmes, ötszörös bronzérmes

2021.04.25.

Nánási István – Sosem szabad abbahagyni a sportolást

Hazánk történelmének egyetlen parasportolója, aki egy paralimpián két különböző sportágban állhatott dobogóra. Fiatalon, tüdőbetegség következtében kezdett el sportolni, de ekkor még nem tudta, mit szán neki a sors. Egy sajnálatos üzemi balesetet követően változott meg teljesen élete, azonban ő nem adta fel korábbi törekvéseit. Ezúttal Nánási István osztotta meg velünk történetét.

Gyermekként bejártátok az országot, hiszen édesapukád katonaként dolgozott az akkori rendszerben, ami sok költözéssel járt. Nagykanizsán végezted el az általános iskolát és a kapcsolatod a sporttal is itt kezdődött egy komolyabb betegség miatt.

Már fiatalon érdeklődtem a sportolás iránt, kosárlabdáztam, cselgáncsoztam, kerékpároztam, de 15 éves koromban tüdőgyulladást kaptam. Ez nagyon megviselte a szervezetem, aminek következtében asztmás lettem. Akkoriban nem voltak erre a betegségre különféle gyógyszerek, így nem is igazán lehetett kezelni. A sportolást ezért kellett abbahagynom, mert nem bírtam tartani a lépést a többiekkel. Rátaláltam a „Mozogj Velünk” folyóiratra, ami leginkább testépítőknek készítettek. Általában voltak benne praktikák a megfelelő edzésformákhoz, bemelegítésekhez, ezeket pedig el kezdtem követni. Végül megragadtam a súlyzókat és kellő odafigyeléssel, az újságban feltüntetett légzésmódszerekkel végeztem az edzéseimet. Ennek köszönhetően egyre kevesebb légzési panaszom lett. A középiskola befejezése előtt Budapestre költöztünk, ahol felkerestem az imént említett folyóirat szerkesztőjét, Fekete Ferencet és jelentkeztem hozzá edzésekre. Nagyjából, egy év közös munka után sikerült szépen megerősödnöm. Házibajnokságokon indultam, ahol egészen jó eredményeim születtek. Persze a sportolás mellett valamiből meg is kell élnie az embernek, így a Volán ZRT.-hez kerültem, mint tehergépkocsi-vezető.

Végül ez a munkahely teljesen megváltoztatta az életed. Egy üzemi baleset következtében megsérültél és újra kellett tervezned sok mindent. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

1983. március 21-én történt az az ominózus eset, ami után egy évet töltöttem kórházban. A baleset egy targoncasofőr figyelmetlenségének következtében történt. A 11 tonnás rakomány miatt nem látta, hogy előtte állok. Én félrehúzódtam, ezzel utat biztosítva a targoncásnak, de pechemre az pont arra fordult be, ahol én megálltam. Nagyjából két hónapig tartottak mesterséges kómában, amikor pedig felébresztettek még mit sem sejtettem a történtekről. Leegyszerűsítve egy nagyon súlyos vérmérgezést kaptam a balesetet követően, és amputálni kellett a lábamat. Amikor bekerültem a kórházba 100-110kg lehettem, a közel egy éves, kórházban töltött idő alatt 60kg-ra fogytam le. Ekkor fogadtam meg, hogy komolyabban veszem a sportolást, mint valaha.

Nem szegted meg a fogadalmadat, rögtön igyekeztél lehetőséget találni a hazai parasportban. Ekkor még hazánkban nem volt elterjedve az erőemelés, így az atlétikát ajánlották neked. Kezdetekben mennyire sikerült megbarátkozni ezzel a sportággal?

A Halassy Olivér Sport Clubot kerestem fel, ahol javasolták nekem az atlétikát. Húztam a számat, mert főképpen a testépítés foglalkoztatott engem addig. A TF atlétika pályájára kellett lemennem, ott ismerkedtem meg igazán a dobószámokkal. Utólag megerősíthetem, hogy egészen jól sikerült megkedvelnem a diszkoszt. Szépen fejlődtem, majd versenyeken kezdtem el indulni itthon, később pedig nemzetközi megmérettetéseken is. Megpróbáltak nevezni az 1984-es New York-i paralimpiára, azonban már túl későn adták le a jelentkezésem. Egyébként ezt nem bántam, hiszen még tartott a felépülésem a kórházi kezelésekből.

Úgy döntöttél nem adod fel az erőemelést. Az atlétika mellett vissza akartál térni a konditerembe is. Valljuk be, ez a két sportág eltér egymástól, mennyire volt könnyű összeegyeztetni az edzéseket?

Nem volt könnyű feladat, mivel a dobószámokhoz laza izomzat kell, de a sok erőemelés mellett könnyen kötötté válik az ember. Úgy voltam vele, hogy szeretem az atlétikát és az erőemelést egyaránt, ezért is indultam mindkét számban. Nem akartam kiválasztani egyet a két sportág közül, de szerintem ez volt a helyes út. Szerencsére, elmondhatom magamról, hogy mindkét versenyszámban dobogós eredményeket gyűjtöttem. Az para-erőemelés ismeretlensége miatt sokszor inkább integráltan indultam az épek között.

Mindig fontos a sportolóknál a családi háttér, a segítség. Elmondhatjuk, hogy a magánéletedben megkaptad a támogatást, és büszke családapaként váltál paralimpikonná.

Feleségemet még a balesetem előtt ismertem meg. Ekkor még csak udvaroltam neki, alakultak a dolgok. A kórházba kerülésemkor sokat látogatott engem, akkor is mikor kómában voltam. Ez azért volt érdekes, mert mai napig emlékszem arra, hogy néha beszélt hozzám pedig nem voltam eszméletemnél. Sokat támogatott a felépülésem alatt, amiből hamar rájöttem, tényleg szeret engem, a sérültségem ellenére. Összeházasodtunk, majd három gyermekünk született. Folyamatos támogatást kaptam a családomtól, ez sok erőt adott.

Igaz, hogy New York-ban nem, de Szöulban az 1988-as paralimpiára már sikerült kijutnod. Ez merőben eltérhetett az eddig megszokott versenyeidtől, hogyan élted meg ezt?

Kezdhetjük is azzal, hogy a kiutazás majdnem 29 óráig tartott. Nem tudok sokáig megmaradni egy helyben, ez akkor is igaz volt rám. Erre pedig egy lapáttal rátett az izgalom is a paralimpia miatt. A legelső napon kezdődött el számomra a versenyzés, ráadásul súlylökésben. Az ellenfeleim mind protézist használtak, én pedig egy lábon álltam a dobókörbe. Nem szerettem volna ilyen segítségekkel élni, az előtt se tettem. Egyébként is, az ellenfeleim műlábai nagyon speciálisok lehettek, hiszen könnyedén tudtak vele forogni. Az elért eredményemmel, én úgy láttam, hogy sikerült megnyernem a versenyt. Szerintem valami hiba csúszhatott a jegyzőkönyvezésbe, mert az utolsó versenynapon rendezték az medál ceremóniát, én pedig hivatalosan második lettem. (szerk.kieg.: A Magyar Paralimpiai Bizottság már korábban felvette a kapcsolatot a Nemzetközi Paralimpiai Bizottsággal a helyzet tisztázása miatt.) Mivel több nap eltelt a súlylökés és az eredményhirdetés között, már késő volt fellebbezni.

Az ezüstérem is szépen csilloghat, főleg, ha két sportágban sikerül remek eredményt elérni. A dobószámok mellett, erőemelésben indultál még Dél-Koreában. Elmondhatod magadról, hogy sporttörténelmi sikert értél el szerepléseddel.

Ha jól tudom, azóta egy paralimpián nem lehet két különböző sportágban indulni. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen ez nekem még megadatott. Ahogy korábban említettem, nem tudtam volna választani az atlétika és az erőemelés között. Utólag visszagondolva, nem volt egyszerű a paralimpiát megelőző pár hét számomra. Nagyjából egy hónappal az indulás előtt kirúgtak az edzőteremből, mivel folyton a fekvenyomó padot használtam. Gyorsan kellett találnom egy új helyet, ahol folytathatom a felkészülést. Kőbányán, egy korábbi ismerősön keresztül találtam egy termet, ami tökéletes volt számomra. Ha nincs ez a terem, akkor lehet most nem mondhatnám el magamról, hogy erőemelésben is ezüstérmes lettem.

Az eredményes szereplésednek köszönhetően további lendületet kaptál. Világ és-, Európa-bajnokságokon, valamint világkupákon vettél részt, ahol legtöbbször dobogós helyen végeztél. Egyértelmű célod lett a soron következő paralimpia, Barcelona (1992).

Az előző paralimpiát megelőzően nem volt könnyű felkészülésem, de Barcelona előtt még nehezebb helyzetbe kerültem. Nagyjából egy hónappal a kiutazás előtt kórházba kerültem tüdőgyulladással. Sokat voltam ágyhoz kötve, nem igazán tudtam mozogni. Azonban, nem akartam ezt annyiban hagyni, négy év felkészülése mehetett volna kukába. Esténként titokban haza jártam, ahol tudtam erősíteni. Szerintem ez időszak alatt sikerült életem legjobb formáját elérni. Szerencsére, a paralimpia előtt már kikerültem a kórházból és utazhattam a csapattal. Viszont három nappal a verseny előtt beültünk Szávai Csabával szaunázni, ami nem tett jót a tüdőmnek, illetve az asztmámnak, belázasodtam. Antibiotikummal kellett kezelni és kérdőjelessé vált a versenyzésem. Mindenesetre, megmondtam a csapatvezetőknek, hogy nem ezért készültem négy évet erre a versenyre, akkor is el fogok indulni. Végül ugyan lázasan, de lefeküdtem a fekvenyomó padra és negyedik helyen zártam. Súlylökésben is indultam, azonban nem sikerült túl jól a betegség miatt. Ekkor valami teljesen eltört bennem.

Ez egy olyan fordulópont lehetett a sportolói pályafutásodban, amit nehéz visszacsinálni. Teljes magabiztossággal döntöttél arról, hogy befejezed és az életed egyik következő szakaszába lépsz?

Nyilván, a Barcelonába történtek is közrejátszottak, nem tagadom. Sajnos emellett feleségemnél rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, így pedig újabb döntéseket kellett hoznom. Nem csak a sportolást, de a munkahelyemet is otthagytam. Szerettem volna minél többet megtenni azért, hogy a párom mellett lehessek. Az orvosok nagyjából fél évet adtak neki, miután áttét keletkezett az agyában. Azért elmondhatom, sikerült ezt az időszakot meghosszabbítanom neki. Több időt töltöttünk együtt, és láthatta felnőni a gyerekeinket.  

Tragédiát mindenki máskép dolgozza fel, nem voltál könnyű helyzetben. Kicsit az egészségügyi állapotod is romlott, ami szerencsére azóta már helyre állt. Hogyan sikerült mindezt a sokkot feldolgozni, majd a magánéleted tovább alakítani?

Lekopogom, az egészségem már rendben van. Édesapámtól örököltem egy telket, oda szoktam kijárni általában. Sokszor a környék macskáit, kutyáit etetem, szinte mondhatni az enyémek ezek az állatok. A telken egyébként terem szőlő, igyekszem azt is megfelelően gondozni, termeszteni. Kialakítottam egy nagyon hangulatos erősítőtermet magamnak, illetve gyerekeimnek. Szerencsére sűrűn szoktak lejárni, akkor tudunk több időt is eltölteni együtt. Időszaktól függ, hogy én mikor tudok velük edzeni, de igyekszem nem elhanyagolni magamat. Sosem szabad abbahagyni a sportolást, valamilyen mozgás kell az emberek életébe. Ezt szeretném, ha sokan elhinnék és nem engednék el teljesen magukat.

2021.04.09.

Pálfi Judit – Szekeres Pál nélkül lehet, nem lennék ma itt

Mindössze 23 évesen szenvedett balesetet, de nagy küzdelem árán sikerült túljutnia a nehézségeken. A háromszoros paralimpiai bajnok, Szekeres Pál bíztatására kezdett vívni és tehetsége, kitartása végül négy paralimpiai ezüstérmet, valamint egy világbajnoki címet eredményezett. Pálfi Judittal beszélgettünk.

Éppen húsz éve, 1991-ben volt egy autóbalesetem, aminek következtében deréktól lefelé lesérültem. Ugyanabban az évben, amikor Szekeres Pál, aki elindított a páston, kerekesszékes vívásban. – kezdi gyorsan, röviden és tömören Pálfi Judit a beszélgetést.

Fiatalon, balesetem előtt inkább lustának jellemezném magam. Sokszor megelégedtem egy bizonyos szinttel, de ez később megváltozott. Sok éven át kosárlabdáztam, az általános iskola alsó tagozatától egészen gimnáziumi éveim végéig. Akkortájt nem gondoltam, hogy valaha közöm lesz a víváshoz. A sport már akkor is jelen volt életemben és rengeteget számított személyiségfejlődésemben. – emlékszik vissza az Athénban két ezüstöt is szerző egykori vívó.

A baleset okozta sokkot, traumát mindenki másképp dolgozza fel. Sokakban, rengeteg kérdés marad megválaszolatlanul és nehezen találják a dolgok értelmét. Hasonló módon élte meg Pálfi Judit is a két évtizeddel ezelőtti balesete utáni időszakot.

Mindössze 23 éves voltam, hirtelen nem tudtam, mi lesz velem. Még otthon laktam a szüleimmel és hatalmas kihívás volt feldolgozni a történteket. Nagyjából másfél év kellett, mire magam mögött hagytam az önsajnálatot és újra fényesebbnek láttam a világot. Addigra a súlyommal is meggyűlt a bajom, de a sport ismételten segített, hogy rátaláljak a helyes útra. Ehhez Pali is kellett, akit szüleink révén már régóta óta ismertem és középiskolába is együtt jártunk. Tanácsára kezdtem el vívni, pedig kosaras múltam miatt a kerekesszékes kosárlabda érdekelt, de akkoriban friss sérültként nem tudtam felvenni a ritmust. Nélküle lehet, nem lennék ma itt. Ekkor tanultam meg vezetni is, aminek köszönhetően munkába is állhattam, így még teljesebbé vált az életem.

Athén, 2004

Kockázat nélkül nincs siker, tartja a régi mondás. Márpedig belevágni valami újba, mindig magában rejti a veszélyt, a kihívást. Judit 24 évesen kezdett vívni, de a sport szerelem volt első látásra, bár az elején még távolinak tűnt a versenysport.

Kun Csabánál tanultam vívni a Vasas SC-ben. Rengetegen voltak akkoriban a vívó szakosztályban, de mi, parasportolók, csak néhányan. Az integráció még nem különösebben volt ismert, de semmilyen hátrányt nem tapasztaltunk. Kezdetektől fogva tetszett a vívás, de soha nem gondoltam, hogy vívó leszek, akkor még nem láttam magam paralimpiai vagy világbajnoki érmesként. Emlékszem, hogy a ’96-os paralimpiára, Atlantába csak Palinak volt kvótája, de volt egy szabadkártyánk és egyik éjjel telefonált Pali, hogy mehetek. Nagyon boldog lettem. Ez volt az első igazán komoly versenyem és eredményem. Akkortájt egy könyvkötészetben dolgoztam és mellette sportoltam naponta egyszer, de olykor akár kétszer is. Szerencsém volt, mert a családom és a környezetem mindenben támogatott.

Öt paralimpia, közel két évtized, megannyira remek párharc, eredmény és kitartás. Kezdjük az elején, 1996, Amerikai Egyesült Államok, Georgia állam, Atlanta, X. Paralimpiai Játékok, nyitóünnepség.

Atlanta elképesztő élmény volt, a nyitóünnepségre pedig mai napig libabőrösen emlékszem vissza. Tele volt a stadion, mindenki tapsolt, éljenzett. Elképesztő volt látni a felfokozott hangulatot az emberek arcán. A hatalmas stadionban, a magyar paralimpiai csapat felszerelésében képviseltük hazánkat, ráadásul a szüleim és párom, ma már férjem is velem voltak a verseny ideje alatt. Az elődöntő alatt nagyon izgultam, nyertem és talán túlságosan is megnyugodtam a végső küzdelemre. Végül ezüstérmesként zártam, de egyáltalán nem voltam csalódott, hiszen az első nagyobb versenyem volt az amerikai.

A következő verseny a paralimpia után a világbajnokság volt, ahol ismételten ezüstérmes lettem, és újra csak a francia ellenfelem tudott legyőzni. Ő akkoriban verhetetlen volt számomra. Ausztráliába, Sydneybe már Beliczay Sándor tanítványaként és nagyon jó formában érkeztem. A csoportkörben összesen kettő vagy három tust kaptam tőrben, de valami történhetett, mert a negyeddöntőben értelmezhetetlenül vívtam és kikaptam. Szerencsére, gyorsan túltettem magam a csalódáson és magamnak is meglepetést okozva párbajtőrben másodikként végeztem. Majd jött a hazai világbajnokság, ahol tőrben nyerni tudtam. Az volt pályafutásom csúcsa, hatalmas élmény volt. Dani Gyöngyivel vívtam a döntőben és azt hittem, ő fog nyerni, de végül nekem játszották a himnuszt a budapesti Körcsarnokban. Athénban már megjelentek egyéni versenyszámokban a távol-keleti versenyzők és taroltak, de csapatban mindkét fegyvernemben ezüstéremig jutottunk és csodálatos élményeket szereztem. Imádtam együtt lenni és vívni a lányokkal. Velük visszavonulásom óta sajnos kevesebbet találkozunk, és nagyon hiányoznak. Pekingben, 2008-ban nem rendeztek csapatversenyeteket, egyéniben pedig nem tudtam kiemelkedőt nyújtani. Londonba, utolsó paralimpiámra sérülten utaztam, leszakadt bicepsszel és sajnos nem sikerült dobogós helyen végezni, ráadásul a csapatok létszámát levették négyről három főre, így kimaradtam.

Athén, 2004

Minden sportoló aktív pályafutása egyszer véget ér. Az okok különbözőek, de a sérülések sokszor játszanak szerepet.

Londonban éreztem, már nem bírja a testem az igénybevételt. Egyre több sérülésem lett és egyre lassabban regenerálódtam. Bár a vívást tiszta szívből szeretem mai napig, 2012-ben éreztem, nincs tovább és ezzel párhuzamosan jöhet az élet. Mindig is vonzottak az adminisztrációs, koordinációs feladatkörök, munkafolyamatok. Elsőként a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumban dolgoztam, manapság pedig a Mozgásjavító EGYMI-ben vagyok iskolatitkár. Nagyon elfogadó a környezet, ahol abszolút megbecsülik a munkám.”

Pálfi Judit 2005-ben életet adott kislányának és bár már nem vív, a sporteseményeket minden alkalommal követi legyen szó bármilyen sportágról.

Ép testben ép lélek. Ha nincs sport, akkor nem tudom, hol lennék most. Az egész életemben benne volt a sport, édesapám mindig azt akarta, hogy mozogjunk és ezt próbálom a lányomnak is átadni. Kitartást és rendszerességet tanultam a sport által, mindenkinek érdemes sportolni. Elsősorban saját magunkért, hogy éljük meg a világot magunk körül, hogy tapasztaljunk, hogy élményeket gyűjtsünk. Fontos, hogy ne legyünk lusták, csak akaraterővel és munkával lehet fejlődni és előrébb jutni. Fizikailag elfáradni pedig mindig is remek érzés volt számomra. – vallja a négyszeres paralimpiai ezüstérmes.

2021.03.23.

Király Józsefné - Sokan félnek a különböző sérültségükkel belevágni a sportolásba

Férjének köszönhetően talált rá a fogyatékkal élők részére biztosított sportolási lehetőségekre. Kezdetekben csak hobbiként fogta fel az egészet, de hamar rájött, több rejlik benne. A New York-i paralimpiára való kijutást tűzte ki célul, amiről három éremmel térhetett végül haza.

A fővárostól távol, egy kisebb faluban született és élt családjával. Gyermekként a lábi sérültsége miatt számos akadályba ütközött, ezért nagymamája lehetőségek után nézett.

Mikófalván születtem, ahol túl sok lehetőségem nem adódott. Nagymamám nagyon erős személyiség volt, szerinte nem lehetett volna belőlem semmi, ha a faluban maradok. Ő halott először a budapesti mozgásjavító intézményről (a mai Mozgásjavító Általános Iskola, Szakközépiskola, Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény és Diákotthon), és azt mondta, nekem ott a helyem. A szüleimnek ez nem tetszett, de mama döntött erről. Emlékszem, kemény felvételin kellett keresztül menni, de megérte. Jó közösségbe kerültem, szerettem az osztályfőnökünket, hétvégente pedig hazaengedtek minket. Persze nagyon hiányzott a családom. Négyen vagyunk testvérek, őket mind magam mögött hagyva jöttem fel Budapestre.

Tanulmányok befejezését követően visszaköltözött szülőfalujába, de nem maradt sokáig. Végül Egerbe költözött, ahol megismerte a fogyatékkal élők sportolási lehetőségeit.

Eleinte, Mikófalváról, naponta jártam vonattal a megyei kórházba dolgozni, majd egy év után átmentem az egri Tanárképző Főiskolára (mai Eszterházy Károly Egyetem- szerk.). 1970-ben házasodtam össze férjemmel Egerben, és két lányunk született. Nem sokkal ezután megalakult a Mozgássérültek Heves Megyei Egyesülete, a férjem jóvoltából. Egyik alkalommal meghívták őt Szombathelyre egy versenyre, ahova én is vele tartottam. Akkor szembesítettek azzal az ötletükkel, hogy én is szálljak be a dobószámokba. Azt se tudtam eszik-e vagy isszák azokat a szereket, amiket elém raktak. Végül rávettek, elindultam az akkori három dobószámban, gerelyhajításban, súlylökésben, diszkoszvetésben és nyertem. Onnantól kezdve olyan motivációt kaptam, ami folytatásra kényszerített. Férjem is mellettem állt, buzdított engem.

Innentől fogva sorra járta az országos versenyeket. Folyamatosan javultak az eredményei, sorra nyerte a bajnoki címeket. Még nagyon újnak számított a dobóatléták között, amikor is rátalált az ülőröplabdára.

Elcsábítottak a terembe, hogy próbáljam ki az ülőröplabdát. Nem vagyok túl magas termetű, ezért se éreztem túl kényelmesen magam ebben a sportágban, de a szerváimmal nem tudtak mit kezdeni az ellenfelek. Nagyon jól tudtam eltalálni a labdát, ütéseim szinte védhetetlenek voltak. Az atlétikát és az ülőröplabdát nehéz volt összeegyeztetni. Mindkét sportágban versenyeztem, de egy idő után választanom kellett. Tudtuk jól, hogy 1984-ben megrendezik a paralimpiát, erre szerettem volna fókuszálni.

Végül az atlétika mellett tette le voksát, és folytatta a felkészülést a dobószámokban. Az egri főiskola testnevelési tanszékén keresett magának egy edzőt, akivel fel tud készülni a New York-i paralimpiára. Ez abban az időszakban nem ment túl egyszerűen, de végül megtalálta a megfelelő szakembert.

Három atlétikaedzőt kerestem fel akkor a tanszéken. Akkor nem volt menő dolog elvállalni egy mozgássérült sportoló felkészülését. Ingyen, bérmentve edzeni valakit úgy, hogy abból neki semmi jutalom ne származzon. Ráadásul egy tanintézmény falai között dolgoztunk, egy kolléga nem fog pénzt kérni a munkatársától. Végül Galambos Sándor vállalt engem. Kemény edzésterveket állított össze, volt mindenféle feladat. Együtt végeztem a munkát a Sándor tanítványaival, akik ép sportolók voltak. Legtöbb alkalommal sikerült őket felülmúlnom, ezért az edzőnk velem példálózott nekik. De azért meg kell jegyeznem, igazán nehéz dolog volt mindennap lejárni a pályára.

A rengeteg befektetett energia egy idő után megtérül. Eleinte országos, későbbiekben pedig nemzetközi versenyekre járt, ahol sorra érte el jobbnál jobb eredményeit. Végül, a kitűzött cél, a New York-i paralimpia, mint álom, egyre közelebb került.

A paralimpiát megelőző nemzetközi versenyek egyszerűek voltak. Kimentünk az adott országba, versenyeztünk, és szinte már jöttünk is haza. Ha az emlékezetem nem csal, akkor Belgiumban rendeztek Európa-bajnokságot nem sokkal New York előtt. Azt az Eb-t sikerült megnyernem, ez pedig biztos alapot adott nekem a soron következő nagy megmérettetésre. Az Amerikai Egyesült Államokba abban az időben nagyon körülményes volt eljutni. Rengeteget utaztunk repülővel, majd mikor megérkeztünk nagyon vigyáztak ránk, nagy felhajtás volt az egész paralimpián. Ronald Reagen részt vett a megnyitó ünnepségen, és külön magyarul köszöntött minket: „Isten hozta a magyarokat!”. Állva tapsoltak bennünket a lelátón lévő szurkolók. Ezt a gesztust semelyik másik országnak nem tette meg. Marandandó élményem még az volt, amikor Szabó Tiborral majdnem lekéstük a versenyszámunkat. Rendőrautóba ültettek minket és úgy vittek a stadionhoz.

A körülmények és a körítés adott volt egy sikeres paralimpiai szerepléshez. A mai napig legsikeresebb Magyar Paralimpiai Csapat szerepléséhez a dobóatléta is nagyban hozzájárult ezüstérmeivel.

Súlylökésben indultam el először, ami majdnem tökéletesen sikerült számomra. A versenybírók nem igazán voltak a helyzet magaslatán. Az egyikőjük yardban, a társa pedig centiméterben írta az eredményeket. Nagyjából 15-20 centiméterrel löktem nagyobbakat a első helyen lévő versenytársamhoz képest. Ám a bírók furcsa méricskélésének köszönhetően nem én lettem az első. Óvásra nem volt lehetőségünk, hiszen nem beszélte senki megfelelően a nyelvet. Azonban én nem keseredtem el, az ezüstéremnek is ugyanannyira örültem. A másik két dobószámban nem voltam annyira erős, mint súlylökésben. De azért sikerült összesen három ezüstérmet hazahoznom. Az akkori olimpikonok külön gratuláltak a paralimpiai csapatnak az elért, nagyszerű eredményekhez. 

A paralimpiát követően még egy darabig motivált maradt, azonban a magánéletet sem szerette volna teljesen a háttérbe szorítani.  Noha az atlétika pályát már nem keresi fel, még mindig fontosnak gondolja a sportolást, ami elengedhetetlen az életünkben.

Ahogy említettem, mindennap jártam edzésre, ebbe egy idő után elfárad az ember. Családom támogatása továbbra is megvolt. Sokszor közös program volt az edzésre járás. Gyerekeim hozták vissza az eldobott diszkoszt, súlygolyót vagy gerelyt. Éreztem, hogy már nem ugyan olyan ezt az egészet csinálni, mint régen. Ehhez hozzájárult az, hogy megváltoztak a sérültségi kategóriák, ezáltal az enyém is megszűnt (L5). Így, olyan ellenfeleim lettek, akiknek nem volt sérült a lábuk. Nem tudtam mire vélni a változtatást, nagyon nem jött jól. A nemzetközi kategória módosítása nagyon megváltoztatta a lehetőségeimet. A korábban elért eredményeim csak a saját akaraterőmnek, kitartásomnak volt köszönhető. Szépen lassan befejeztem a sportolást. Sajnálattal tapasztaltam, hogy mások nem érkeztek a helyemre. Attól tartok, sokan félnek a különböző sérültségükkel belevágni a sportolásba. Mindenkinek szüksége van a mozgásra, ezt sosem szabad elfelejteni. Elmúltam már 70 éves, de mindennap kimegyünk sétálni. Merni kell kimozdulni, élni az előttünk álló lehetőségekkel. Családomban megmaradt a sport szeretete; lányom olimpikon volt, Barcelonában judosként vett rész a Játékokon. Unokáim pedig a vízilabdában értek el kiemelkedő sikereket. Kisunokáim közül Huszti Vanda most is Dunaújvárosban játszik.

2021.03.18.

Szabó Tibor - A legfontosabb, hogy te is ugyan olyan értékű ember vagy, mint bárki a földön

Nem könnyű kiemelkedni egy sportágban, na de kettőben még nagyobb kihívás. Azonban néhány embernek sikerült a fanatizmusa miatt leküzdeni ezt az akadályt, és jelentős eredményeket elérni. Ezen sportolók körébe tartozik paralimpiai bajnokunk, Szabó Tibor is. Az ülőröplabdában, valamint atlétikában elért sikereiről beszélgettünk. 

Roppant fiatalon mozgássérültté vált, hogyan élte meg ezt gyermekkorában?

Két éves koromban, bénulás következtében váltam mozgássérültté, és mivel az otthoni körülmények nem voltak adottak számomra kollégiumba költöztem. Az ott dolgozó emberek rendszeresen tudtak segíteni, mellette pedig lehetőségem volt elvégezni az általános iskolát. Későbbiekben szakmunkásképzőben folytattam a tanulmányaimat, így kénytelen voltam elhagyni a kollégiumot. 20 éves koromban megházasodtam, majd leköltöztem Egerbe. A sporttal való találkozásom külön érdekes történet. Eleinte, mikor arról meséltek nekem, hogy létezik a mozgássérültek sportja, nagyon nem tudtam elképzelni. Igaz, ekkor én már ülőröplabdáztam, hétvégente kikapcsolódás gyanánt.

Ebből a szabadidős tevékenységből komolyabb lehetőségek nyíltak meg ön előtt. Mikor jött el az a fordulópont, hogy ne csak hobbiként foglalkozzon a sportolással?

Hamar megbarátkoztam a sportolás gondolatával, és elköltözésem után megalapítottuk az Egri Sportegyesületet. Ekkor már az ország több pontjában rendeztek különböző kupákat fogyatékkal élő versenyzők számára. Egyáltalán nem tudtuk elképzelni hogyan zajlik a paraatlétika, vagy akár a paraúszás. Az egyesület nevében elutaztunk egy versenyre, majd több sportágban is indultunk. Ekkor próbáltam ki magam először diszkoszvetésben. Az első dobásom nem sikerült igazán, szektoron kívül egy kapufát találtam el. Jót nevettünk ezen a kísérletemen, és azt mondták nem ez lesz az én versenyszámom. Innentől kezdve komolyabban vettük a sportolást, hetente több alkalommal mentünk le edzeni az egri egyesületünkbe. Szívemhez legközelebb az ülőröplabda és az atlétika állt, a kezdetektől fogva. Utóbbi sportág főképpen a testi adottságaim miatt vált be, kimagasló eredményeket értem el igen hamar. Winko Gyuri, atlétika edzőm támogatott mindkét sportágban, Nádas Pál, ülőröplabda trénerem már kevésbé volt boldog emiatt.

Elindult egy úton, ahol hamar bizonyítási lehetőség előtt állt. Az első jelentősebb verseny meghozta a kívánt eredményt?

Bő egy éve készültem már, amikor az első országos bajnokságomra került sor. Patuska Gyula volt ekkor a dobószámok kiemelkedő sportolója, ő képviselte hazánkat nemzetközi színekben. A bajnokság megszervezői szerettek volna neki különböző ajándékkal kedveskedni, amiért nagyszerű eredményeket ért el abban az időszakban. Gondolták úgyis ő fog nyerni ezen a versenyen. Majd nagy meglepetésükre megjelentem a semmiből, és győztem. Ekkor azt gondolták hatalmas riválisok leszünk Gyulával, de nem így lett. Az első pillanattól kezdve egymásra tudtunk hangolódni, hamar barátunk lettünk.  Így zajlott le az első komolyabb versenyem. Winko Gyurit ekkor ismertem meg, beszélgettünk a lehetőségeimről, és az 1984-es paralimpián való lehetséges szereplésemről.

Hatalmas kihívást jelenthet felkészülni egy paralimpiára, főleg akkor, ha mellette az ember még egy sportágban kimagaslóan teljesít.

Nem volt könnyű dolgom, össze kellett egyeztetnem az ülőröplabdát az atlétikával. Nagyjából másfél évem volt felkészülni a paralimpiára. Szerencsémre a feleségem támogatott engem a sportolásban. Heti hat nap simán eltelt az edzésekkel, szinte csak aludni jártam haza. Viszont a befektetett munka meglátszott az edzéseken elért eredményeimen.

Remek lehetőség előtt állt, amiért rengeteget dolgozott hosszú időn keresztül. Végül a paralimpiai kvalifikációs versenyen nem sikerült a szintet teljesítenie.

Magyarországon rendezték azt a versenyt, ahol a meghatározott eredményt kellett volna elérnem ahhoz, hogy kijussak New York-ba. Ahogy említettem, jó előjelei voltak a szereplésemnek, sikerült is nyernem. Azonban a kvalifikációs szintet nem tudtam megdobni. Egy világ dőlt össze bennem, nagyon elkeseredtem, rögtön haza akartam menni. Edzőm tartotta bennem a lelket, és marasztalt. Eleinte ezzel az eredményemmel a tartalék keretbe tettek engem. De annyira jó kapcsolatot ápoltam az edzőmmel, hogy kiharcolta nekem a paralimpiai szereplésem. Tudták jól, valamilyen érmet nyerni fogok Magyarországnak.

Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy eljutott egy másik kontinensre abban az időben. Szerencsére Önök ki tudtak utazni New York-ba, a paralimpiára. Hogyan élte meg azt a világot, ami ott fogadta Önöket?

A keleti blokk bojkottja miatt volt izgalom bőven. Végül, mint később kiderült, a háttérben nagyon sokat segítettek bizonyos emberek nekünk, és ezért tudtunk kiutazni. Volt egy elképzelés a fejemben, milyen lehet repülni, átszállni, egy nagy válogatott csapattal mozogni, de ezt megélni szinte leírhatatlan. Amerikaiak nagyon vigyáztak ránk, nehogy történjen valami az egyetlen európai szocialista országgal. A stadionba való bevonulásunkkor én vihettem a magyar zászlót, hatalmas megtiszteltetés volt. Sose fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor begurított Winko Gyuri a stadionba. Én magasba emeltem a nemzeti lobogónkat, a stadion pedig felrobbant az éljenzéstől. Még most is libabőrös leszek, ha visszaemlékszem erre. Később kiderült, hogy rengeteg magyar volt a paralimpiai stadion lelátóin.

Komoly bizonyítási vágyakkal utazott ki a paralimpiára, miután kiharcolták Önnek az indulásra való jogot?

Az edzőm által belém vetett bizalmat igyekeztem meghálálni. Életem addigi legjobb szereplését nyújtottam kint New York-ban. Súlylökésben aranyérmes, és diszkoszvetésben ezüstérmes lettem. Fantasztikus érzés volt, hogy bebizonyítottam mire vagyok képes. Súlylökésben volt egy hatalmas hibám, nem sikerült a megfelelő ívet eltalálnom ezért sokkal kisebbeket dobtam, mint amire képes voltam. Kint, New York-ban először, és talán utoljára sikerült eltalálnom a megfelelő pályáját a golyónak. Ekkor megállították a versenyt, mi pedig értetlenül álltunk ott. Angolul beszélgettek körülöttünk, ebből egy árva szót se értettünk. Aztán később kiderült sikerült a világcsúcsot megjavítanom.

Meg tudta mutatni mire is képes igazán, sőt ezt tovább is tudta fokozni még egy éremmel.

A probléma az volt, hogy a diszkoszvetés a súlylökés döntőjét követő napon rendezték. Elkényelmesedtem a sikertől, élveztem az aranyérem „ízét”. Végtére is sikerült elérnem, amiért kiutaztam. Szerettem volna nyerni ebben a versenyszámban is, de nem tudtam teljes erőmből küzdeni. Így lettem ezüstérmes.

Ha jól tudom, az amerikai média is hamar hírt szerzett az ön kimagasló teljesítményéről.

Amerikai versenyzőkkel külön forgattak a helyi tv-sek. Egyik alkalommal befejezték a felvételt az egyik diszkoszvetővel, amikor én jöttem edzeni. Megtetszett a mozgásom a riporternek, gondolták engem is lencsevégre vesznek. Nagyjából 20 méterre álltak meg előttem, mikor mondtuk nekik menjenek távolabb. Nem igazán akartak hátrébb menni, ezért úgy döntöttem akkor eldobom a diszkoszt. Nagyon meglepődtek amikor a szer elkezdett feléjük repülni, azt se tudták merre vetődjenek. Utána rájöttek, tényleg bölcsebb hátrébb állni.

Hazánk történelmének eddigi legsikeresebb paralimpiai csapatának volt a tagja. Mindenki sorra érte el a szebbnél szebb eredményeket, és közben egy nagyon összeszokott társasággá váltak.

Feledhetetlen élmény volt a csapattal kint töltött időszakunk. Szabadidőnkben az uszodába jártunk szurkolni a magyaroknak. Rengeteg érmet nyertek akkor a mieink, amit leírhatatlan hangulat övezett. Esténként összeült az egész tarsaság, ünnepeltünk. Remekül össze tudtunk kovácsolódni. Más együtt megélni a pillanatot, vagy egyedül. Én ezért szeretem jobban az ülőröplabdát, mert egy csapat teljesítményén múlik minden. Az atlétika legtöbb versenyszáma egyéni, és más a hangulata.

A motiváció nem hagyott alább, szerette volna továbbra is azt csinálni, amit szeret. Az elkövetkezendő időszakban további szép eredményeket ért el atlétikában és ülőröplabdában.

Miután hazajöttünk, próbáltam megvalósítani a további céljaim. Szerettem volna atlétikában Eb-re, vb-re menni, és az ülőröplabdában soron következtek még jelentősebb nemzetközi tornák. New York után tartottam két hónap pihenőt, átértékeltük a családommal a helyzetet. Szerencsére, továbbra is támogattak a sportolásban, ennek köszönhetően szép eredményeket értem el. Atlétikában világ,- és Európa-bajnok lettem. Külön örömmel töltött el, amikor láthattam kiírva a nevemet és az általam elért világcsúcsot, melyet sokáig nem tudott megdönteni senki. Magyarország rendezett ülőröplabda világbajnokságot 1986-ban, így komoly célokat tűztünk ki magunk elé. Hihetetlenül nagy teljesítményt értünk el, ezüstérmesek lettünk hazai közönség előtt. Mindenkinek csak kívánni tudom azt az élményt, amit mi akkor átéltünk.

Szokták mondani, hogy semmi sem tarthat örökké. Mikor következett be a fordulópont, amiért abbahagyta a sportolást?

Az összes szabadidőm, és még annál is több ráment a sportra. A családom támogatása is csökkent, hiányoztam már otthonról. A rendszerváltás után félteni kezdtem őket. Drágult az élet, nem volt megfelelő a keresetünk. Segíteni szerettem volna mindenképpen, mivel a megélhetés nagyon fontos. Emellett rengeteget foglalkoztam az egri sport kiépítésével. Olyan szervezői feladatokat láttam el, amik terhessé váltak számomra egy idő után. Elfáradtam, kiégtem, nem volt kedvem tovább ezzel foglalkozni. Kritizálták a munkámat, én pedig azt mondtam nekik, hogy akkor mutassák meg hogyan csinálják ők. Egyedül azt sajnálom, ahogyan a sportolást befejeztem. Folyamatosan kellett volna levezetnem, nem pedig egyik napról a másikra abbahagyni teljesen. Ez szolgáljon mindenkinek tanulságként. 

Mit üzenne azoknak, akik fogyatékkal élőként félnek belevágni a sportolásba?

Az a legnagyobb butaság, ha félnek. Mindenki merjen belevágni a mozgásba, sportolásba. Gondolják át rendesen, hiszen ez egy remek rehabilitációs lehetőség. Teljesen más emberré válhatsz ennek köszönhetően. A legfontosabb, hogy te is ugyanolyan értékű ember vagy, mint bárki a földön.  

2021.01.30.

Stettner Ferenc – Az egész életem a sport körül forog

Az 1984-es, New York-i paralimpián legendásan jól szerepelt a magyar csapat, az úszók pedig megállíthatatlanul versenyeztek, összesen 16 érmet szereztek. Stettner Ferenc, az amerikai játékokon kétszer is a dobogó tetejére állhatott, egyszer pedig másodikként ért célba. A duplázó paralimpiai bajnokkal emlékeztünk vissza a kezdetekre, és a pályafutására.

Sok esetben ajánlják az orvosok az úszást a gyógyuláshoz, felépüléshez vezető úton. Stettner Ferencnél sem volt ez másképp. Így kezdődött az egy éves korában gyermekbénulást szenvedő, későbbi kétszeres paralimpiai bajnok sportolói pályafutása is.

„Születésem után nem sokkal gyermekparalízis betegségén estem át. Lényegében a bal lábam felső része bénult le csípőtől térdig. Szüleimnek már akkor javasolták, hogy majd ússzak. Nagymamám vitt le először a Dagályba és azonnal megszerettem ezt a mozgásformát. Ő és az ott pihenő, fürdőző idősek tanították meg az alapokat. Természetesen ez még csak arra volt elég, hogy ne süllyedjek el.” – kezdte visszaemlékezését Stettner Ferenc.

Ez azért még nem vezettet egyből a versenymedencébe, de a mozgás iránti szeretete, szűnni nem akaró vágya kialakult és mai napig részét képezi életének.

„Az általános iskolában nem engedtek tornázni. Külön engedélyt kellett kérni, de így is csak hivatalosan egy könnyített ütemtervet kellett volna követnem, más kérdés, hogy gyerekként semmi sem állított meg, ugyanazt csináltam, mint a többiek. Kipróbáltam a sakkot, az asztaliteniszt, sőt még fociztam is! Édesapám korábban magasabb szinten rúgta a bőrt, így közel állt hozzám a sportág. Egy korosztályos tornán pedig előbb beállhattam a kapuba, később pedig a mezőnyben is bebizonyítottam, hogy nem ismerek lehetetlent. Aztán, megrendezték az iskolák közötti éves versenyt úszásban, melyen 1969-ben először értem el dobogós eredményt. Mindenki arra volt kíváncsi, hol tanultam úszni. Ezek után kerestem egy úszóedzőt, hogy rendesen elsajátítsam az úszás fortélyait és akár versenyezzek is. Mivel már 12 éves voltam, azt javasolták, hogy inkább vízilabdázzak, így csatlakoztam az Újpesti Dózsához. Alig pár hónappal később mérkőzéseken játszottam, majd ifjúsági érmeket is szereztem a csapattal. Ezután, 1979-ben Koller István úszó edző révén beléptem a Halassy Olivér SC-be. Pista bácsi nélkül nem jutottam volna el idáig. Itt viszont nem csak úsztam, hanem atletizáltam is. Aztán 1981-ban Nádas Pál megalapította az ülőröplabda szakosztályt, a következő 6 évben pedig egyszerre űztem mindkét sportágat. Mindig is imádtam a csapatsportágakat. Ezért kezdtem anno vízilabdázni, majd ülőröplabdázni is. Az utóbbi sportág vette át később az úszás helyét és korom miatt is többet tudtam kihozni magamból röplabdázás közben.” – foglalta össze sportolói karrierjének kezdetét a háromszoros paralimpiai érmes.

Sportolni, tanulni, dolgozni és a magánéletet egyszerre menedzselni igazi kihívás. Nem véletlenül mondják, hogy biztos háttér és megértő környezet nélkül talán lehetetlen is.

„Nagy szerencsém volt feleségem türelmével. Hagyta, hogy sportoljak annyit, amennyit bírok és szeretnék. Majdnem minden hétköznap délután és este edzésen voltam, így az elején kevesebbet voltam a családommal. Ez kiváltképp nehéz lehetett a gyerekek születésének első pár évében, de ő fantasztikusan helytállt anyaként és házastársként is. Három gyönyörű gyermekünk lett, két lány és egy fiú. Majd 1987-ben kiköltöztünk Németországba, Lübeckbe. Sok egykori hamburgi sporttársam segített nekünk és mai napig itt lakunk.”

„Parasportolóként évtizedekkel korábban még kevesebb lehetősége volt az embernek. Az épekkel ellentétben kevesebb támogatást kaptunk, ránk más szabályok vonatkoztak. Munka mellett kellett megoldani a felkészülést, a formában tartást, a versenyzést és természetesen intézni a magánéletet. Többek között ezért is váltottunk. Németországban a ’80-as évek végén már megjelentek a szponzorok a fogyatékos sportban.” – mesélte az egykori paraúszó.

Stettner Ferenc éremhalmozása a számára legkedvesebb New York-i paralimpián kezdődött 1984-ben. Az ott szerzett három medál mellett számos világ-, és Európa-bajnoki dobogós helyezés jól mutatja a sportoló tehetségét, kitartását. És akkor még nem említettük az ülőröplabdában elért eredményeit.

„Először, az 1986-as Ülőröplabda Világbajnokságon – még a magyar válogatott tagjaként – szereztem ezüstöt, majd a ’92-es barcelonai paralimpián értünk a dobogó legalsó fokára, de már Németországot képviselve. További két paralimpiára jutottam ki az ülőröplabdának köszönhetően, ahol sajnos érmeket már nem szereztünk, de a kontinensviadalokon rendre közel álltunk a végső győzelemhez. Összességében, 1970 óta, egészen 2001-ig folyamatosan sportoltam NB/I és válogatott szinten. Az utolsó években különböző sérülések miatt a vízilabda és az úszás maradt az életemben, de érdekesség, hogy egy gyulladás miatt teljesen megtanultam bal kézzel dobni és játszani a vízben. Azóta pedig már csak hobbiszinten úszok, de a kertben általában találok valami tennivalót.”

A képen balról jobbra: Tóth András, paralimpiai bajnok és bronzérmes úszó, Koller István edző, Stettner Ferenc, Tory György, paralimpiai bajnok és háromszoros ezüstérmes úszó és Szűcs István, paralimpikon úszó.
 

„Mindig nagyon büszkén hordtam magyar, címeres mezt vagy melegítőt. A 84-es paralimpián, a dobogó tetején kétszer végighallgatni a magyar himnuszt felemelő érzés volt. Végig sírtam és óriási élmény volt. Utólag azt mondhatom, ez volt az, amit mindig is szerettem volna, amiért érdemes élni, küzdeni.” – meséli büszkén a több mint három évtizeden át a legmagasabb szinten sportoló Stettner Ferenc.

Arra a kérdésre pedig, hogy melyik érem csillog a legfényesebben a következőket válaszolta: „Hatalmas élmény volt New Yorkban szerepelni. Egy teljesen más világba csöppentünk, nagyon messze hazánktól és a nyelv is idegen volt. A magyar csapat remek volt és nagyjából 10-15-en voltunk úszók. A 100 méter háton nyert aranyra vagyok a legbüszkébb. Akkori nagy vetélytársamat ott tudtam először legyőzni. A keletnémet úszó korábban megvert a felkészülés alatt, viszont aznap, ha csak egy fél pillanattal is, de én bizonyultam jobbnak.

„Az egész életem a sport körül forog. Mióta járni tudok, azonnal mozogni, sportolni akartam, az úszás megtanulása után pedig még inkább kinyílt a világ.  Most is folytatnám, ha egészségem engedné. Rengeteget segített a sport, lehetőségeket adott. Be tudtam bizonyítani, hogy akarattal sok minden elérhető. Nem szabad feladni és hivatkozni a hátrányokra, hanem kétszeres erővel küzdeni és megmutatni a világnak, hogy mire vagyunk képesek. Célokat kell megfogalmazni és hajtani őket. A sport által pedig fegyelmezettséget tanul az ember, ahogy tiszteletet is. Ezért mindenkinek ajánlanám, hogy próbálja ki magát valamilyen sportban.”

2021.01.18.

Hoffmann Judit – A tehetség önmagában nem elég, a sikerhez motiváció és céltudatosság is kell

Veleszületett csípőficama sem hátráltatta a folyamatos és különböző mozgásban. Számtalan sportágban kipróbálta magát, szerette feszegetni a határait, és sokaknak bebizonyította: nincsenek akadályok a mozgásban. Fanatizmusa, valamint folytonos küzdeni akarása egészen a paralimpiág juttatta, ahol bebizonyította rátermettségét.

Gyerekként hogyan sikerült elfogadnia a csípőficam hátrányait?

Három és hatéves korom között összesen hat műtétem volt, így például az óvoda nekem teljesen kimaradt. Az általános iskolában felmentést kaptam testnevelésből, de én ezzel nem törődtem, ugyanúgy szerettem volna tornázni, táncolni, mint mások. Természetesen, nekem nem ment olyan könnyedén és hasonló szinten, mint a többieknek. A testnevelő tanáraim mindig kemények voltak velem, minden feladatot meg kellett csinálnom a magam módján. Rendszerint meg akartam felelni, ezért küzdöttem, de főképpen magamnak szerettem volna bebizonyítani, hogy mire vagyok képes.

Ennek a küzdeni akarásnak köszönhetően ment le a helyi uszodába?

Már ötödik osztályos lehettem, mikor végre, megtanultam úszni. A biciklizés is nagyon nehezen ment, csak sokára sikerült magabiztosan, egyedül kerékpároznom. Apukám folyamatosan ott futkározott mellettem, én pedig próbáltam tartani magam. A sok fiatalkori műtét miatt –amikor az egyensúlyérzékelésnek, mozgáskoordinációnak fejlődnie kell, gipszben feküdtem. Ezért fiatalon és felnőttként is jelentős egyensúly problémáim voltak. Általános iskolás koromban, amikor elkezdtem úszni, majdnem azonnal a versenyzés is beindult. Nagyon meglepett, hogy nagyjából négy hónap telt el, én pedig már mások ellen szállok medencébe. A megmérettetés nem sikerült túl fényesen, utolsó lettem, viszont akkor adtak át dr. Vlaskovics József, Pécsett ismert és elismert úszóedzőnek. Nagyon kemény ember volt, de rettentő sokat köszönhetek neki. Egy mondása mai napig megmaradt nekem: „Jobb a jók között mazsolának lenni, mint a rosszak között elsőnek.” Ezt követően törekedtem arra, hogy beilleszkedjek a mazsolák közé. Sajnos, egy idő után, az egyesületen belül edzőváltások voltak, így a mi csoportunk szétforgácsolódott. Mivel az edzőnket is elbocsátották, tiltakozásként abbahagytam az úszást.

Minek a hatására döntött úgy, hogy mégis újra medencébe ugrik?

Anyukám is csípőficammal született, de neki komolyabb a mozgássérültsége. Végzős voltam az általános iskolában, amikor ő a Mozgássérültek Pécsi Egyesületében dolgozott. Javasolta nekem, hogy kezdjem újra az úszást a pécsi Lendület SE-ben. Viszont, én nagyon nem akartam elfogadni a velem született sérültségemet, az épekkel szerettem volna versenyezni. Hosszas noszogatás után végül beléptem az egyesületbe és sikeresen ottragadtam. Egy nagyon jó közösségbe kerültem, ott ismertem meg az első férjemet, aki ülőröplabdázott. Ennek a klubnak a keretein belül sikerült kipróbálnom több sportágat is. Egyszer asztalitenisz versenyen is indultam, és mivel balkezes vagyok ez hatalmas előnyt jelentett. Aztán természetesen az úszás mellett tettem le a voksomat, hiszen az jelentett mindent.

Minek köszönhetően szeretett bele az úszásba?

Fanatikus voltam. Nálunk otthon, soha senki nem erőltette a sportolást, magamtól döntöttem az úszás mellett, függetlenül attól, hogy édesapám volt a legnagyobb szurkolóm. A rólam készült cikkeket kivagdosta, és eltette. Minden versenyemen az ő hangját lehetett hallani. De mindig én akartam csinálni, és szerettem jobbnál jobb eredményt elérni. Mikor pedig jó részidőket úsztam, akkor még motiváltabb lettem. A szüleim támogatták és segítették a versenyzéseimet.

Mikor kezdődött el a magasabb szintű sportolói pályafutása?

Több versenyen is részt vettem korábban, de az első jelentős nagy versenyt akkor rendezték, amikor én felvételizni készültem a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolára. Ez a nemzetközi verseny Budapesten volt és több versenyszámban is sikerült nyernem. Koller Pista bácsi ekkor hívott meg engem a Halassy Olivér Sport Clubba, tiszteletbeli tagnak, hiszen én nem szerettem volna más egyesület színeiben versenyezni, kitartottam a Lendület SE mellett. Viszont így volt hol edzenem Budapesten is, mikor felköltöztem a fővárosba. Majd bekerültem a válogatottba, ahol kilenc fiú mellett én voltam az egyetlen lány. Paczulák András, Stettner Feri, Szűcs Pisti, Kiscsatári János, Dukai Géza, Tóth András, Becsey Jancsi, Pálinkás Laci, illetve Jeszenszky Attila, mindannyian nagyon közel állnak a szívemhez. Velük edzéseken kívül is számtalanszor cs