Hazánkban 1929-től származtatható a mozgáskorlátozottak sportja. A „Mozgásjavító” Általános Iskola és Diákotthon jogelődje a „Nyomorék Gyermekek Országos Otthona” (1903) tanulói számára az ott dolgozó orvosok és pedagógusok felismerik a sport rehabilitációs értékét és embert formáló erejét. Ennek a felismerésnek érdekében 1929-ben megalakítják a Nyomorékok Sport Egyesületét (NYSE). A rendszeres iskolai gyógytorna és a sportfoglalkozások, a háziversenyeken keresztül jutnak el az „épek integrált” budapesti sportversenyeihez asztalitenisz, atlétika és a labdarúgás sportágakban.
A II. világháborút követően az Otthonban megszüntetik a magas, európai elismertséggel működő komplex rehabilitációs tevékenységet, és egyben az intézmény együttest, célját, feladatait és a tartalmi munkát szétrombolják. Az Otthon európai hírnevét a tanítás-gyógyítás-képzés mellett a sport komplex terápiás ellátásának is köszönhette. Az intézmény széthullását az akkori (1945-1952) politikai döntések következményeként lehet csak értékelni.
Egészen az 1960-as, 70-es évekig mozgássérültnek lenni Magyarországon egyet jelentett a PERSONA NON GRATA státusszal. Az egyéni próbálkozásokat követően Fejes András, az első magyar paralimpiai érem megszerzője (1972. Heidelberg, atlétika bronzérem) és Tauber Zoltán, az első magyar paralimpiai aranyérem megszerzője (1976. Torontó, asztalitenisz) közreműködésével az akkori Mozgásjavító Általános Iskola és Diákotthon tanárai és diákjai 1970. február 22-én megalakítják a Mozgáskorlátozottak Halassy Olivérről, a lábszáramputált kétszeres olimpiai bajnokról elnevezett Sportegyesületét (Halassy Olivér Sport Egyesület).
Az intézmény akkori igazgatója Zsótér Pál és Vámos Károlyné, Bartos Judit (dr.Benczur Miklósné), Hajdú Levente tanárok, az iskola diáksága, és külső –az intézményen kívüli- de akkor már egyénileg sportoló mozgáskorlátozottakat is bevontak, a hazai a mozgáskorlátozottak számára létrehozott sportegyesület alapításába.
Az első sportágak az asztalitenisz, íjászat, sakk, ülőröplabda, majd később úszás, teke és kispályás labdarúgás szakosztályokban kezdődött újra a munka. Az első nagyszabású hazai nemzetközi sportversenyt – „Spartakiádot”- a Halassi Olivér Sport Club (HOSC) szervezte 1971-ben Gödöllőn, amelyen lengyel, jugoszláv, svéd és NSZK-beli sportolók vettek részt. A magyar színeket a HOSC sportolóin kívül a szintén 1970-ben Szilvási Lajos irányításával megalakult miskolci Akarat Sportegyesület mozgáskorlátozott sportolói képviselték.
Külföldön először hivatalosan – az akkori sporthivatal engedélyével – a svédországi Solna játékokon, majd a 23 ország részvételével 1975-ben megrendezésre került franciaországi világversenyen, a Saint-Etienne-i Világjátékokon képviselte magyar mozgáskorlátozott sportoló hazánkat.
A Világjátékok magyar sikerének (8 arany, 7 ezüst, 12 bronz) köszönhetően meghívás érkezik a HOSC-hez az 1976-évi Torontóolimpiádra.
Hazánkban egymást erősítve és segítve egyszerre fejlődött a mozgáskorlátozott személyek hazai és nemzetközi sportélete, annak versenyrendszere. Megkezdődött a hazai egyesületi, illetve a versenyek szervezeti kereteinek kiépülése. Az 1973-ban Sólymos Endre irányításával megalakuló szombathelyi Vasakarat SC, és 1975-től kétéves ciklikussággal életre hívta a Savária Kupát. A szombathely melletti Vépen megrendezésre kerülő több napos, több sportágat felölelő versenyrendszer a külföldi sportolói részvétel mellett a magyar mozgáskorlátozott sportolók első nagyszabású hazai seregszemléje lett. Itt történt meg először, hogy az akkor már meglévő három hazai egyesület között, – a nemzetek közötti sportvetélkedések mintájára – az elért eredmények alapján összesített pontversenyt is hirdettek.
A három sportegyesület külön-külön építette ki külföldi kapcsolatait, míg válogatott szintű megmérettetésre csak a szocialista országok (Csehszlovákia, Lengyelország, NDK és Magyarország) versenyein, az Interkupákon kerülhetett sor. Az INTERSPORT-INVALID szervezet Interkupáin váltakozó helyszíneken atlétika asztalitenisz, úszás, sakk sportágakban a magyar mozgássérült sportolók 1973-tól vettek részt. Ekkor kezdődhetett meg a sportteljesítmények közötti összemérés és a nemzeti válogatottságba kerülés feltételeinek kialakítása.
A Torontóolimpiád magyar vonatkozású szégyenét követően – „vigasztalásként”- az Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) 1977-ben életre hívja a hallás-, látás és mozgáskorlátozottak sportbizottságait.
E döntéssel elkezdődött a hivatalos állami elismerés folyamata, és egyben az évenkénti rendszeres, de nem elégséges finanszírozó szerep is megjelenik.
A Mozgáskorlátozottak Testnevelési és Sportbizottsága (MTSB) így hivatalos szervezeti keretek között, most már nem egyesületi szinten, kezdhette meg a hazai és nemzetközi sportélet szervezését. Hivatalos jogosítványa az MTSB-nek csak a külföldi kapcsolattartásra, az INTERSPORT-INVALID („Interkupák”) válogatottak utaztatására és a nemzetközi sportdiplomáciára szólt. Az MTSB aktív léte és az OTSH által deklarált cél ellenére a Torontóolimpiád politikai döntésének utóhatásaként, a soron következő 1980-as moszkvai olimpia körüli politikai csaták eredményeképpen, a hollandiai paralimpiai játékokon hazánkat senki sem képviselhette. Az MTSB a nemzetközi szerepléshez és a hollandiai játékokon való részvételhez elengedhetetlenül szükséges nemzetközi tagsági jog megszerzését (ISMGF és ISOD) hiába szorgalmazta az OTSH-nál. A nemzetközi tagsági kérelmeket az OTSH hivatkozás és különösebb magyarázat nélkül sorra elutasította.
Hazánk csak 1983 óta rendelkezik nemzetközi sportszervezet tagsági jogával, mert csak ekkor csatlakozhatott az ISOD-hoz. Az OTSH engedélye után a tagdíj befizetése 1984-ben a New York-i Fáklya Világjátékok előtt, az utolsó pillanatban történt meg. Az eddigi legsikeresebb magyar paralimpiai szereplés (1984-New York) az előző parajátékokhoz hasonlóan (Torontó 1976, Arnheim 1980) kis híján a politika áldozatává vált. Az történt ugyanis, hogy a paralimpiai játékok rendezésénél, még nem alakult ki az a ma már működő rendszer, hogy az olimpiai játékok lebonyolítását közvetlenül követően azonos helyszínen történjék a parajátékok megrendezése.
Ismert volt, hogy az 1980-as moszkvai olimpia politikai bojkottjának visszavágására készült a Szovjetúnió, amelyhez hazánk is csatlakozott. Az 1984 évi Los Angeles-i olimpiai játékoktól való magyar távolmaradás politikai döntését a kormány szerencsénkre csak a New York-i Fáklya Játékokat (paralimpiát) követően hozta meg. E politikai késlekedés eredményezhette, hogy míg a mozgás- és látássérült magyar sportolók ott lehettek a csak négyévente megrendezésre kerülő, legmagasabb szintű sportversenyen, addig a legkiválóbb „ép” sportolóinknak a kényszerű távolmaradás jutott osztályrészükre az 1984-évi olimpiai játékoktól.
Az 1980-as évek elejére jellemző volt, hogy sorra alakultak a hazai sportegyesületek Egerben, Pécsett, Nagykanizsán, Kaposváron, Nyíregyházán és Debrecenben. Az MTSB mint az állam (OTSH) által létrehozott és általa közvetlenül irányított csúcsszervezet 1981-től erőteljesen elkezdi szervezni – főhatósági engedélyek nélkül – a hazai sportéletet. A sportágankénti országos bajnokság rendszerét az addigi szombathelyi Savária, a miskolci Avas és a budapesti spartakiádok, kupák megtartása mellett vezetik be.
Erre az időszakra tehető az utánpótlással való országos szintű tudatos foglalkozás kezdete egy játékrendszer és módszertani szakanyag átadása és beindítása. Az 1984-as esztendőben rajtolt, és a mai napig is tart a Sportolj Velünk gyermekverseny mozgalom, amely évente 200-300 mozgáskorlátozott gyermeket mozgósít.
A sportágankénti bajnoki rendszerek bevezetése megsokszorozta a hazai versenyzési lehetőségeket, és egyben az adott sportág minőségi változását is eredményezte. Az egyesületekben kezdett tért hódítani a tudatosan és rendszeresen végzett, szakemberek által irányított edzésmunka. Ennek a nagyon gyors és intenzív fejődésnek a legkiemelkedőbb eredménye az 1984. évi New York-i Fáklya Játékokon elért fantasztikus magyar éremhullás volt.
Magyarországon először mozgáskorlátozottak számára világbajnokságot 1986-ban az ISOD- megbízásából, az ülőröplabda sportágban Pécs városában a MEOSZ támogatásával az MTSB- rendezhette meg.
Ez az első olyan hazai sportesemény volt, ahol a sportoló mozgáskorlátozottak nagyon magas színvonalú sportteljesítménnyel az írott és elektronikus sajtó jóvoltából hasonlóan az „épek” sportjához a közvélemény gondolkodásán változtatni lehetett. Az ország sport iránt érdeklődő lakossága először kap teljes körű tájékoztatást egy sportoló fogyatékosok számára rendezett világeseményről. Hazánkban ettől az eseménytől mondhatjuk, hogy a sport szakemberek is „igazi” sportolóknak kezdik tekinteni a fogyatékos sportolóinkat.
A mozgáskorlátozottak ügye először kap nyíltan, látványos nagypolitikai támogatást Dr. Csehák Judit, az akkori miniszterelnök-helyettes személyén keresztül. A hazai társadalom mássággal kapcsolatos elképzeléseire, és a mozgáskorlátozottak sportéletére egyaránt nagy hatással volt a pécsi Ülőröplabda Világbajnokság. Ez újabb mozgáskorlátozottakat foglalkoztató sportegyesületek alakulását jelentette (Ajka, Veszprém, Vác, Tatabánya, Szeged, Vásárosnamény).
A sikeres pécsi VB rendezéséből és a hazai politikai helyzetből azt a következtetést vonta le az EC-ISOD akkori elnöke C. E. Wang, hogy Magyarország alkalmas lenne egy képzeletbeli híd építésére a keleti és a nyugati társadalmi berendezkedésű nemzetek rokkant sportjáért felelős szervezetei és kormányzatai között. E gondolat jegyében 1988. március 17. és 20. között Budapest ad otthont a kelet és nyugat közötti hídépítő EC-ISOD szemináriumnak. A konferencia témája: „Hová tart a mozgáskorlátozottak sportja a világban?” E nemzetközi háromnapos konferencián először képviseltették magukat a parasport világában a Szovjetunió, Bulgária, NDK küldöttei a többi szocialista ország delegáltjai, illetve az EC-ISOD tagországok nemzeteinek küldöttei mellett. A konferencia betöltötte a híd szerepét, hiszen ettől számítva e három ország sportoló fogyatékosai is megkezdték a nemzetközi viadalokon való szereplést.
A hazai politikai rendszerváltás és a nemzetközi elvárások együttes hatására 1989-ben a Mozgáskorlátozottak Testnevelési és Sportbizottsága (MTSB) demokratikus úton, az országban akkor működő 16 sportegyesülettel és a speciális intézményekkel, szervezetekkel közösen, az egyéni sportolókat is bevonva, megalakítják a Magyar Mozgáskorlátozottak Sportszövetségét (MMS). Az MMS alakuló közgyűlésének az egykori „bölcső” (1929, 1970) a Mozgásjavító Általános Iskola és Diákotthon ad otthont.
Még ugyanebben az évben az ország demokratizálódási folyamatának és a mozgáskorlátozott sportolók sikereinek volt köszönhető, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) és a Magyar Röplabda Szövetség (MRSZ) a Magyar Mozgáskorlátozottak Sportszövetségét, illetve annak ülőröplabda szakágát, felvette rendes tagjai sorába. Ezzel a két, demokratikusan meghozott döntéssel kezdetét veszi a mozgáskorlátozott sportolók szervezetinek és sportolóinak tudatos integrációja.
A Düsseldorfban, 1989-ben megalakult International Paralympic Committee (IPC) harmadik soros közgyűlését, 1991 novemberében Budapesten rendezi meg Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnökének védnöksége alatt. A közgyűlés a hallás-, látás-, mozgás és értelmi fogyatékos sportolók nemzetközi és hazai szervezeteinek részvételével zajlott. A budapesti közgyűlésen alakul meg az IPC európai szervezetének végrehajtó bizottsága (IPC-EC). A végrehajtó bizottság titkárává választják az akkori MMS főtitkárt, Simon Beát és így a titkárság is hazánkba került. E magyar siker azt eredményezte, hogy Dr. Plesa István az EC-ISOD VB tagja és a röplabdázás nemzetközi kategorizáló orvosa, és Rádi Gyula, az ISOD röplabda szakágának, majd az önálló világszövetségének, a WOVD-VB tagja után már három hazai sportszakember tevékenykedhetett a nemzetközi sportdiplomácia területén.
Sajnos a magyar sportdiplomáciai addigi sikereit, az MMS-elnökségében bekövetkezett 1992-es személyi változások után, az új vezetés nem gondozta megfelelően tovább. Először az IPC-EC hazai titkársága, majd a másik két sportdiplomáciai helyünket is elvesztettük.
Az MMS 1990-évi közgyűlése, közvetlenül az 1989-évi IPC alakuló közgyűlést követően kimondja, hogy Magyarországon is meg kell alapítani a Magyar Paralimpiai Bizottságot és az addig végzett paralimpiai feladatokkal járó munkákról lemond, és azt átadja az e célra létrehozandó új szervezet számára. Sajnos ezen új szervezet megalakulásának előkészületei nagyon lassan, közel hét évig tartott. Ekkor még csak a mozgáskorlátozottak sportegyesületei szerveződtek szövetségi (MMS 1989) keretek közé. A Magyar Értelmifogyatékosok Sportszövetsége (MÉS) 1993-ban, míg a Magyar Vakok és Gyengénlátók Sportszövetsége (MVGYSSZ) 1994-ben alakulnak meg.
A mozgáskorlátozott, a látássérült és az értelmi fogyatékos paralimpiai sportolók érdekében megalakuló országos sportszövetségek mint alapítók 1997. szeptember 13-án hozták létre legfőbb közös szervezetüket, a Magyar Paralimpiai Bizottságot. Első elnöke dr. Galántai Ambrus volt.
A szervezet 1998-tól az akkori Magyar Köztársaság költségvetési tényezőjévé lépett előre, ettől az időponttól mondható el, hogy politikailag is elismerték és állami pénzügyi forrással segítették-segítik azóta a szervezet munkáját.
Szintén 1998-ban, az akkori politikai vezetés létrehozta az Ifjúsági és Sportminisztérium fogyatékos sporttal foglalkozó Helyettes Államtitkárságát, Szekeres Pál háromszoros paralimpiai bajnok, olimpiai bronzérmes vívót bízva meg helyettes államtitkárként a vezetésével. Ez a döntés indította el a hazai parasport ugrásszerű fejlődését, nemzetközileg is elismert szintre emelését.
A 2004. évi Sporttörvény az olimpikonokra vonatkozó eredményességi, járadéki és jutalmazási rendszerét a paralimpikonokra is kiterjesztette.
A Magyar Paralimpiai Bizottság a 2016. december 12-i nyilvános közgyűlésén, a sporttörvény 2016-os módosításának megfelelően módosította az alapszabályát és köztestületté alakult. Az MPB jelenlegi elnöke, az MPB közgyűlésének 2015. július 6-i szavazásán megválasztott és a 2016. december 12-i szavazásán újraválasztott Szabó László.
Megemlékezés:
Galántai Ambrus, dr. tanár, köztisztviselõ,
a Magyar Paralimpiai Bizottság első elnöke (1945 - 2017)
Szülei: Galántai Ambrus, Eisenbart Cecilia. Nõs. Gyermeke(i): László Dávid, 1987. Ambrus, 1988. Felsõfokú tanulmányai: ELTE BTK magyar-olasz szak. KLTE BTK közmûvelõdés és felnõttoktatás szak, ELTE JTK jogi elõadó.
Életút, munkahelyek: Tanári pályafutását a Dunakeszi 2. Sz. Általános Iskola és Gimnáziumban kezdte, a Fóti Gyermekvárosban, az amerikai Southeastern Louisiana Universityn folytatta, majd a Gödöllõi Agrártudományi Egyetemen fejezte be. Közmûvelõdési szakemberként Dunakeszin és a Fóti Gyermekvárosban dolgozott. A rendszerváltás után kibontakozó helyi politikai élet egyik meghatározó személyisége, 1990-93 független önkormányzati képviselõ. 1992- ben elõbb az Országos Társadalombiztosítási Fõigazgatóság, majd a Külügyminisztérium köztisztviselõje. 1993-97-ig a Magyar Köztarsaság Római Nagykövetségének konzulja. Három évi újabb külügyminisztériumi munka után kiküldetést nyert a Magyar Köztársaság Los Angeles-i Fõkonzulátusára, konzuli minõségben.
A Magyar Paralimpiai Bizottság alapító tagja és elsõ elnöke. Kitüntetés(ek): Kiváló Pedagógus, New Orleans díszpolgára. Fõbb mûvei: Árpádhon = Nyelvünk és Kultúránk 56. sz., Árpádhoni magyarok a Mississippi torkolatvidékén = Ifjúsági Szemle 1985. 1. sz. Kettõs állampolgárság = Valóság 1995. 8. sz. Irodalom: Dojcsák Gyõzõ: Amerikai magyar törté- netek, Sharon Litwin: Teaching Courage = Times-Picayune, 1982.március 28., Kathleen Donahue: Albany students learn heritage from Hungarian = Hammond La Daily Star, 1983. február 7., Joe E. Minton: Nix salutes Hungarian teacher at farewell gathering = Denham Springs News 1983. május 30., Wisinger István és Vitray Tamás tv-interjúi. Hobbi: más népek, tájak és kultúrák megismerése, tanítás-tanulás, zene.
