Szekeres Pál neve egyáltalán nem ismeretlen a hazai, valamint nemzetközi vívók között. A történelem egyetlen sportolója, aki paralimpián és olimpián egyaránt érmet tudott nyerni. Vívó pályafutásának kezdetéről, a balesetének megéléséről, és az ép, valamint parasportolói sikereiről mesélt nekünk.
Hogyan csöppentél a vívóterembe fiatal korodban?
Gyerekkoromban még nem volt internet, a televízió csatornáinak száma is jóval kevesebb volt, ezért a saját fantáziánkon múlt mivel töltjük az időnket. Sokszor játszottunk katonásat, indiánosat, botokkal vagy műanyag lécekkel kardoztunk, amikhez kitaláltunk különböző történeteket, vagy korábban látott filmhősök bőrébe bujtunk bele. Logardere lovag, Ivanhoe, D’Artagnan és a három testőr, a Tenkes kapitánya, akkoriban ez volt a sláger. A nagymamám háza előtt feltettek egy szórólapot, miszerint az Újpesti Dózsa vívószakosztálya felvételt hirdet, az érdeklődőknek jelentkezni Simonffy Tóth Ágnes főiskolai világbajnoknál lehet. Éltem a lehetőséggel, becsatlakoztam az edzésekbe az alapokat Horváth Máriánál sajátítottam el, Beliczay Sándor kezei alá kerültem 1976 őszén, aki egészen a sportolói pályafutásom végéig segítette munkámat. Együtt fejlődtünk, és komoly sikereket értünk el már a kezdetektől fogva.
Nem is kellett sokat várnod az első jelentősebb eredményeidre.
Utolsó éves juniorként sikerült megnyernem az Ifjúsági Barátság Versenyeket, nagyon erős ellenfeleimet győztem le akkor, sokuk később olimpiai bajnok lett. Az 1980-as moszkvai olimpia után beválogattak az olimpiai vívó keretbe, ami leírhatatlan érzés volt. Még csak négy éve űztem aktívan ezt a sportot, de már legjobbak között lehettem, nem sűrűn fordul elő hasonló az emberrel. 20 évesen bekerültem a Los Angeles-i olimpiára (1984) utazó felnőtt keretbe. Tőr egyéniben, valamint csapatban indulhattam volna, de a politika közbeszólt. Úgyhogy a csapatunk végül nem repülővel indult az Egyesült Államokba, hanem 7-es busszal az akkori Nemzeti Sportcsarnokba. Az olimpia helyett nekünk a Barátság Versenyek jutott, ahol ezüstérmesként végeztünk tőr csapatban.1988-ban Martini Kupán győzedelmeskedtem Párizsban, 1989-ben sikerült megnyernem a Törley kupát, ezzel az eredményemmel pedig a világranglista élére kerültem. Csapatban Universiadét nyertünk 1985-ben, az elődöntőben a 84-es olimpiai bajnok csapatot győztük le. 1987-ben világbajnokságon bronzérmet, 1988-ban a szöuli olimpián is a dobogó fokára állhattunk a tőr csapattal. Elmondhattam magamról, hogy a legjobb vívók közé tartoztam akkor. A legtöbb nemzetközi, és hazai megmérettetésemet dobogós helyezéssel végeztem. Az egyik legnagyobb megtiszteltetés számomra a Mesterek tornáján való szereplésem volt. Ezt a világversenyt csak pár alkalommal rendezték meg. Ez egy hatalmas gála volt Németországban, élőben közvetítette a TV, rengeteg riporter zsongott körülöttünk, és jelentős összeget kaptak a versenyzők. Ezek után kellő ambícióval, eltökéltséggel készültem a Budapesti Vívó Világbajnokságra (1991), és természetesen a Barcelonai Nyári Olimpiára, csak a balesetem közbeszólt.
Hogyan tekintesz vissza arra az időszakra?
Azt követő egy év rettentően nehéz volt nekem és a környezettemnek. Egyáltalán nem könnyű elfogadni azt, ha az ember az akarata ellenére változásra van kényszerítve. 27 évesen eltört gerinccel feküdtem a kórházi ágyon, rádöbbentem arra, hogy ez másik véglete az életnek. Egy válogatott sportoló dinamikus, minden izomzata, koordinációja tökéletesen működik, az egészség szimbólumát képviseli, majd ennek a kétharmadát lekapcsolják. Olyan volt, mint amikor a kisbaba tanul járni, csak kerekesszékben. Egyedül felöltözni, felkelni az ágyból, önállóan étkezni, az addig megszokott napi tevékenységeim másképpen mentek tovább. Reggel 8-tól délután 4-ig folyamatosan gyakorlatokat csináltam, terápiákon vettem részt, kemény hét hónap volt, viszont mellette sikerült nyernem egy Európa-bajnokságot.
Sokat nyújtott neked ez az Európa-bajnoki aranyérem?
Az Eb győzelmem miatt szabadkártyát kaptam, amivel kivívtam a szereplés jogát a barcelonai Paralimpiai Játékokra (1992). Nagyon nagy kapaszkodó volt ez nekem, mindenki látta, van alternatíva az életemben. A vívás kifejezetten fegyelmezett sportág, sokban járult hozzá a rehabilitációmhoz. Persze kellett a családom, párom, és barátaim odaadó támogatása is a balesetem után.
Hogyan ment az átállás erre a sportágra?
Itthon akkor még nem volt ismert a kerekesszékes vívás, úgy emlékszem a kezdetekben még megfelelő pásthoz se jutottam. Németországba jártam edzőtáborozni, de volt, amikor ők jöttek Magyarországra. Barcelonai paralimpia után kezdtük kiépíteni az itthoni kerekesszékes vívást. Beletelt egy kis időbe, de az 1995. évi Európa-bajnokságon (Blackpool) már ott volt a magyar kerekesszékes vívó csapat, Dani Gyöngyivel valamint Pálfi Judittal. Pár évvel később pedig Batizi Sándor - aki a német vívó válogatott szövetségi kapitánya volt és ő vitt el az első versenyeimre – csatlakozott hozzánk, és jelentős segítséget nyújtott a felkészülésünkben.
Egy olimpiát követően milyen volt paralimpián szerepelni?
Amikor fiatalon vívni kezdtem az épek között, akkor a nevemet alig bírták megjegyezni. A bírok sokszor nem adták meg a találataimat versenyeken. Rengeteg időbe telt kiharcolni magamnak az elismerést. Sokáig tartott amig sikerült nevet szereznem a többi vívó között, de sikerült. Megismertem az edzőket, ellenfeleimet, sokszor előre köszöntek nekem, a világ legjobbjai között lehettem. Majd a balesetet követően minden újra indult. A sor végére kerültem, nem tudták ki vagyok, hogy hívnak, fel kellett építenem mindazt, amit az épek között sikerült elérnem. Az barcelonai olimpiát megelőzően meghívtam a komplett vívó válogatottat egy hatalmas buliba, hálám jeléül, rengeteg szeretetet és adományt kaptam tőlük. Majd kiutaztam egy olyan paralimpiára, ahol szinte senkit nem ismertem. Előzetesen nyertem egy Európa-bajnokságot, így néhány arc ismerős volt, illetve az edzőtáborozásaim során összebarátkoztam a német válogatottal. Egyedül éreztem magam ott, szoknom kellett ezt az új helyzetet. Furcsa volt számomra a sok sérültséggel rendelkező ember látványa. A két esemény külsőségeiben, hangulatában nagyon hasonlít. Nem éreztem a barcelonai eredményhirdetés alatt, hogy ez az egész más, mint egy olimpia. Teltházas versenyek, remek szurkolókkal, kiváló körülmények, csak nem olimpiának hívták az eseményt.
Melyik érmedre vagy leginkább büszke?
Egyetlen egyet lehetetlen kiemelni, mindegyik éremnek megvan a saját története. Már az első Európa-bajnoki aranyérmem is különlegesnek számít, hiszen a balesetemet követően sikerült nyernem egy rangos versenyen. Új helyzetbe kényszerülve, a rehabilitációm alatt, ez hatalmasat lökésnek számított. Majd Barcelonában (1992), újonc paralimpikonként aranyérmes tudtam lenni egyedüli magyar vívóként. Nem volt a magyar csapatnak több versenyzője ebben a sportágban, nekem kellett megoldanom ezt a helyzetet. Aztán négy évvel később, címvédőként, az esélyesség terhét el tudtam viselni, és két aranyérmet tudtam nyerni Atlantában. De akár az ép vívó pályafutásomra is gondolhatok, amikor Budapesten sikerült világkupát nyernem, majd a világranglista élére kerültem emiatt. Akkor nem csak az első helyezésemre voltam büszke, szuperül is vívtam. Az edzőmnek nem az aranyéremért, hanem a mutatott vívásomért gratuláltak. Pekingben (2008) bronzérmes lettem, és ott vívtam életem legjobbját. Sikerült megvernem azt a hongkongi srácot, aki már nyolc éve veretlen volt. Természetesen büszke vagyok a legutolsó győzelmemre is, amikor Sheffieldben (2012) a kerekesszékes vívó Eb-n, 48 évesen aranyérmes lettem. Azon a kontinensviadalon tőr kategóriában négy döntőt rendeztek, és mindegyik eredményhirdetésén magyar himnuszt játszottak le a helyszínen. Minden éremnek megvan a története, általában az aranynak nincsen, akkor csak fogadja az ember a gratulációkat. A második, vagy harmadik helyezett meséli mindig az okot, amiért kikapott, vagy mi hiányzott a sikerhez. Mindegyik eredményem mögött áll valamilyen történet, de ezek már régen voltak. Büszke vagyok ezekre a díjakra, viszont én már sportvezetőként dolgozom, vannak mindennapi feladataim. Nem fogom a vívás által szerzett eredményeimet felhasználni arra, hogy elnézzék a hibáimat.
Minek hatására döntöttél a sportolói pályafutásod végéről?
A 2000-es paralimpia előtt megszületett első kisfiam, és az Ifjúsági és Sportminisztérium Fogyatékosok Sportjával foglalkozó helyettes-államtitkára lettem, így kellett készülnöm a világ legnagyobb versenyére. Érezhetően elfogyott az előnyöm, amit a 90-es években tartottam. 1984-től 2012-ig voltam a vívó világ elitjében, 28 éven keresztül ott tudtam lenni folyamatosan a legjobbak között. Sérülések és egyre nehezedő regenerációk miatt kellett búcsúznom a vívástól, pedig még mindig tudtam jó helyezéseket elérni. A sportpályafutásom így kerek, nem tudom sikerült-e volna olimpiai érmet nyernem. Seoulban nagyon közel álltunk a dobogó legfelső fokához, de nem jött össze végül. Kerekesszékes vívóként viszont rengeteg világversenyt sikerült nyernem. Mindig tartottam attól mi lesz velem, ha már nem vívok. Szerettem volna közel maradni a kerekesszékes víváshoz, ezért örömmel fogadtam el a jelöltséget az Amputáltak és Kerekesszékesek Nemzetközi Sportszövetségének (IWAS) Kerekesszékes Vívó Bizottságába. Sikeresen pályáztam meg a pozíciót, így 2012 után alelnökként dolgoztam, majd négy évvel később elnökként folytattam munkámat. Idén tisztújítás lesz, de nem szeretném feladni az eddig elért eredményeimet, szeretném tovább vinni az vezetői feladataimat. Rengeteg formában dolgoztam már a vívókkal, ez az én küldetésem. Sokat kaptam ettől a sporttól, amit igyekszek meghálálni. Pedig nincs könnyű dolgom, nem túl egyszerű egy nemzetközi szövetséget vezetni, aminek nincsen elég apparátusa, kellő anyagi forrása. Amikor alelnökként kezdtem el dolgozni az IWAS-nál akkor kérdéses volt a kerekesszékes vívás jövőbeli szereplése a paralimpiákon. Kemény munkánknak köszönhetően azonban már biztosított a helyünk, Párizsban (2024) is biztosan a sportágak között lehetünk.
Mit gondolsz a paralimpia elhalasztásáról?
Ez a plusz egy év jól jött az újoncoknak, tudnak csiszolni a technikájukon. A rutinosabb vívóknak valahogyan tartaniuk kell az eddig elért szintjüket. Összességében mindenki motivált a csapatban, köszönhetően a közelmúltban elért eredményeknek. Tavaly a világbajnokságon a női tőr csapat történelmi sikerrel lett aranyérmes. Megverték a hongkongi, kínai ellenfeleiket, ami elképesztően jó teljesítménynek számít. Ráadásul pont a születésnapomon sikerült ezt a bravúrt elérnie a lányoknak, nagyon szép emlék ez számomra. Tokióban mindenki előtt ott lesz a lehetőség, bárki győzhet a mienk közül. Azonban más nemzetek vívói is esélyesek, franciák, olaszok, kínaiak, hongkongiak, jó teljesítménnyel bármi lehetséges. Nem lesz könnyű dolga a sportolóknak. Jelenleg a kerekesszékes vívásban az egyik verseny a kínaiak között lesz, hogy a saját nemzetükön belül ki tud több érmet nyerni. A többi ország pedig a második helyért küzd meg az éremtáblázaton. A magyar vívókban kellő lelkierő van, ami nagyon jól jöhet majd a paralimpián. Nagyjából négy-öt érmet saccolok a mienknek ebben a sportágban, de ez rengeteg mindentől fog függeni.
Mit üzennél a parasportolóknak?
Minden sportolótársamnak ajánlom, hogy építsen kettős karriert. Készüljön fel versenyzőipályafutása utáni életére. Szakmát szerezni, lediplomázni, nyelveket tanulni mindig fontos. Illetve ne feledkezzen meg a magánéletéről se, próbálja egyensúlyban tartani a dolgait. A paralimpiára készülők pedig higgyék el mindenki szurkol nekik határon belül és kívül is. Adjon nekik erőt és hitet ez a tudat, hogy drukkolunk nekik. Ha valaki a paralimpián nyolcadik lesz, de élete legjobb teljesítményét nyújtotta, akkor az felér egy aranyéremmel! Lehető legjobb felkészülést kívánom nekik!
