- Paris 2024
- Paralimpia
- Sportolni szeretnél?
- Magyar Paralimpiai Bizottság
- Hírlevelek
- Sportágak
- Duál Karrier
- MPB Sportolói Bizottság
- Tudj meg többet sportolóinkról!
- Klasszifikáció
- Nekik is szurkolunk
- Több, mint sport! - támogatási program
- A Magyar Parasport Napja február 22.
- Nemzeti Sport Gála díjazottjai
- Antidopping
- CSR For Parasport
- ParaCoach Projekt
Ahol a hátrányból előnyt kovácsolnak – a Prima Primissimára jelölt Mozgásjavítóban jártunk
Egy egyszerű kis faházban indult el annak az egyedülálló intézménynek a története, ahonnan az elmúlt több mint száz évben mozgáskorlátozott gyermekek tucatjai kerültek ki magabiztossággal, versenyképes tudással és jövőképpel felvértezve. Van köztük, aki ma a világ élvonalában sportol, és olyan is, aki oktatóként segíti az intézmény munkáját. Nemrégiben a budapesti Mozgásjavítóban jártunk, hogy megnézzük, hogyan telnek a napok a Prima Primissima díjért versenyző létesítményben.
Mintha Ausztria egyik alpesi kisvárosának iskolájába érkezne az ember, olyan körülmények fogadják a betérőt Zugló csendes utcájának egyik ismert épületkomplexumában. A Mozgásjavító intézmény hosszú folyosóján Locsmándi Alajos főigazgató vár minket, s a kedves fogadtatás után egy falon függő fotón szemléltetve mesélni kezdi a 123 éves intézményük történetét.
– A Hungária úton – merthogy a századfordulón még így nevezték – állt egy kis faház, ott kezdték meg elődeink a munkát hat mozgáskorlátozott kisgyermekkel. Aztán megépült ezen a telken egy Medgyes Alajos tervezte épület, ahol már általános iskola működött, képzés és gyógyítás is zajlott – idézi fel a kezdeteket az intézményvezető. Hozzáteszi, a létesítmény hosszú évtizedeken keresztül zavartalanul működött, mígnem kinőtte magát, így 1955-ben átköltözött egy Lajta Béla által tervezett szecessziós épületbe. De egy idő után már ez is kicsinek bizonyult. Nádas Pál igazgatói időszakában épült fel az új épület, amely ötvözte a régieket és újakkal egészítette ki azokat. Ma már egy közel tizenötezer négyzetméteres, akadálymentesített komplexumban fogadják az országból a mozgáskorlátozott gyermekeket, tanulókat.
Az igazgató a létszámnövekedés okát abban látja, hogy idővel megszűnt az a gyakorlat, hogy a fokozottan mozgáskorlátozott gyermeket „képezhetetlennek” minősítsék, így azok előtt is megnyílt az oktatás lehetősége, akik korábban kimaradtak belőle: egyre több mozgáskorlátozott gyermek számára kezdtek iskolát keresni a szülők.
Hogy kik járhatnak a Mozgásjavítóba, arról egy szakértői bizottság dönt, mondja Locsmándi Alajos. Miután megállapítják a mozgáskorlátozottságot, megvizsgálják, megfelelőek-e a gyermek számára azok a lehetőségek, amelyeket az intézmény nyúlt, s ha úgy ítélik meg, hogy igen, megkezdődhet az egyeztetés a befogadásról.
– Országos intézmény vagyunk, ami azt jelenti, hogy hazánk minden részéről érkeznek hozzánk gyerekek. Jelenleg több mint 250-en járnak ide: 42 óvodásunk és 132 iskolásunk van. Van gimnáziumunk, kollégiumunk, külön intézményben biztosítunk fejlesztő nevelés-oktatást a súlyosan és halmozottan fogyatékos gyerekeknek, és úgynevezett utazó pedagógiai ellátást is biztosítunk itt, a főváros területén – fejti ki az igazgató, miközben körbe vezet minket hatalmas, modern uszodájukban, ami – mint mondja – a ház lelke. A 25 méteres medencében, amelyet akár versenyzésre is lehet használni, a víz 32-34 fok, ez a hőmérséklet ugyanis oldja a feszes izomzatot, ezáltal a gyerekek olyan mozdulatokat is képesek elvégezni, amelyekre a szárazföldön csak korlátozottan vagy egyáltalán nem képesek. A mozgásnevelők elsődleges feladata ösztönözni a gyermekeket, hogy optimális körülmények között is megpróbálják megismételni azt, amit a vízben produkálnak.
Locsmándi Alajos szerint az iskolai mindennapokat úgy kell megszervezni, hogy a mozgáskorlátozottság miatt a gyermekek a lehető legkevesebb hátrányt éljék meg. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a pedagógusok észrevegyék, ha valamelyik diák elveszíti a kedvét, vagy úgy érzi, nincs miért erőfeszítést tennie. Az igazgató ezt az állami gondozott diákoknál érzi a legnehezebbnek. Közülük vannak, akik hétvégén abba az intézménybe térnek vissza, ahol élnek, és akad, aki ki is mondja, úgy érzi, senki sem szereti. Ilyenkor szerinte az iskola egyik legfontosabb feladata, hogy legyen, aki meghallgatja a gyerekeket, és észreveszi, mi az a kis dolog, amibe éppen kapaszkodni tud. Arról, hogy ez a figyelem mit jelent a gyakorlatban, egy nyári reggel történetét idézi fel.
– Épp véget ért a tanév, az egyik diák az édesanyjával érkezett a táborba. Amikor először találkoztam velük, még a tábor ügyeiről beszélgettek. Később azonban az anya félreállva sírdogált. A fiú aznap tette fel neki a kérdést, amit két hete nem mert kimondani: meg tudja-e mondani, mikor fog meghalni. Megkértem a fiút, nézzen meg jól. Aztán megkérdeztem tőle, meg tudná-e mondani, hogy én mikor halok meg. Azt felelte, hogy nem. Aztán arról beszélgettünk, mit szeretnénk csinálni másnap, mi az, amiért érdemes lesz felkelni. A fiú ebből a beszélgetésből értette meg, milyen sokat jelenthet egy egészen közeli cél, amelybe bele lehet kapaszkodni.

Az intézményvezető szerint a volt diákok közül főként azokkal marad rendszeres kapcsolat, akik a felsőoktatásban tanulnak tovább. Közülük többen visszatérnek a pályaorientációs napokra, ahol elmesélik, hol és hogyan találták meg helyüket az iskola után. A visszatérés nemcsak kellemes élmény, hanem hasznos is: a fiatalok olyanoktól hallhatnak a továbbtanulásról, akik néhány éve még ugyanazokban a tantermekben ültek, ahol ők maguk. Az igazgató a Mozgásjavítóhoz kötődő sikersztorik közül a többszörös paralimpiai bajnok kajakos, Kiss Péter Pál történetét emeli ki.
– Péter egy csendes, visszahúzódó fiú volt, aki eleinte kételkedett abban, hogy mi mindenre lehet képes. Aztán ahogy teltek a hónapok, egyre több olyan feladatot találtak neki, amelyben sikerélménye volt. Látva a kitartását, egy nap a pedagógusok úgy döntöttek, hoznak neki egy csónakot, és beleültetik. Így kezdődött minden – idézte fel Locsmándi Alajos, hogy indult el nemzeti büszkeségünk azon az úton, amin át aztán a világ élvonalába jutott.
Az igazgató a mostani tanulók között is lát ígéretes sportolókat, akiknek az eredményei a többieknek is kedvet adhat ahhoz, hogy kipróbáljanak egy-egy sportágat, ám mint mondja, nem mindenki ebbe az irányba indul el. Sokan vannak, akiket inkább az informatika, a művészetek vagy az idegen nyelvek vonzanak, s abban jeleskednek, s rájuk épp olyan büszkék. Mint kiderül, az intézménynek van olyan dolgozója, aki az általános iskolát és a gimnáziumot is itt végezte el. A robotikaműhelyben két egykori diák, Noémi és Hunor fogad minket, s elmesélik, hogyan kapcsolják össze az itt folyó munkát a tanórákkal.
– Ha történelemből például az ókori Rómánál járnak a tanulók, a témához kapcsolódó pénzérméket csinálnak, ha pedig épp az Egri csillagokat olvassák, akár akár Jumurdzsák gyűrűjét is elkészíthetik 3D nyomtatóval. A diákok tanórán kívül is bejöhetnek ide, akár egy lyukasórában, akár délután. A műhelyben a saját ötleteiken is dolgozhatnak, és ha elakadnak, segítséget kapnak tőlünk. Van, aki egyszerűen azért tér be, mert közeleg valakinek a születésnapja, és maga szeretné elkészíteni az ajándékát – fejti ki Noémi.
A robotikaműhely után a kollégiumba vezet az utunk, ahol a bentlakókkal ismerkedünk. Egy fiatal, kerekesszékes lány csatlakozik hozzánk, akiről Locsmándi Alajos viccesen megjegyzi, ő az egyik legnagyszerűbb diákjuk, hiszen pontosan emlékszik, miről szónokolt a korábbi tanévzárókon. A 14 éves Szabina szerint tavaly arról szólt a beszéd, hogyan hagyhat nyomot maga után az ember, illetve mi ad kedvet és kitartást a tanuláshoz. Ez utóbbi témát ő maga javasolta, végül az igazgatóval közösen készültek fel az eseményre, s mondták el gondolataikat a diákoknak. A lány azt mondja, hogy most, nyolcadikosként neki is jól jön mindaz, amiről akkor beszélgettek.
A kollégium másik felén a fiúk rezidenciái találhatók. Az egyik szobában két ifjú legény beszélget egy íróasztalnál. Angolt tanulnak – pontosabban egyikük tanul, a másikuk tanít. A fiatal korrepetitor a közösségi szolgálatát tölti itt, édesanyja javaslatára, aki a Mozgásjavítóban dolgozik. Látszik rajta, hogy ami más diáknak letudandó kötelezettség, abban ő örömét leli. Ahogy pedig elnézzük őket, valahogy könnyű elképzelni, hogy aki egyszer ide bejön támogatóként, az később is szívesen visszajön.
Szeptember végén ismeretlen számról hívták Locsmándi Alajost. Amikor a telefonáló bemutatkozott, s elmondta, hogy a Prima Primissima Alapítványtól keresi, az igazgató naivan megkérdezte, miben segíthet. Aztán megtudta, hogy a Mozgásjavító Prima-díjat kapott.
– A fontos döntéseket általában a kollégáimmal együtt hozom meg, erre a felkérésre viszont rögtön igent mondtam – mondja sanda mosollyal az arcán, majd komolyra fordítva a szót hozzáteszi, ez az elismerés rangot ad az intézménynek, de felelősséggel is jár. Az iskolában közben a Primissima-jelölésre is igyekeznek felhívni a figyelmet, hogy minél több szavazat érkezzen, s a Mozgásjavító az elsők között is a legelső legyen. A közönségszavazás december 2-án, éjfélkor zárul, az eredmény pedig két nappal később, egy gálaműsor keretében hirdetik ki.




















