Végső búcsút vettek Dr. Fejes Andrástól

Örök nyugalomra helyezték dr. Fejes Andrást Szülővárosában, Gyöngyösön. A szertartáson családja mellett Gyöngyös Városa és a Magyar Paralimpiai Bizottság is búcsúzott a paralimpiai mozgalom nagy alakjától. A város nevében Heisz György polgármester mondott beszédet, míg a Magyar Paralimpiai Bizottság és a hazai parasport mozgalom nevében Szabó László, elnök a következő gondolatokkal búcsúzott:

„Az első voltál, Doktor Úr, és az is maradsz!

Annyi jelentése van ennek a szónak: első!

Megkapja jelzőként a sportbajnok, használjuk a tudósra, aki addig járatlan utat tör az új tudás felé és lehet első valaki az emberi, morális mércén is.

Első: a legjobbak legjobbja. Első: aki előttünk jár, aki ugyan mindig előretekint, de közben hátra, a mögötte érkezőkre figyel. Első: a példaadó, a bátor, a hittel hívő.

Megannyi szép kép, megindító és erőt adó: siker, tett, tudás.

És mind, mind igaz Rád. Rád igaz.

És most, pont most, amikor éppen olyan napokat élünk, amikor annyira szükségünk volna „elsőkre”, most hagysz itt minket, Doktor Úr…

Mélyen Tisztelt Gyászoló Család, Tisztelt Búcsúzó Közösség!

Egy temetésen, a végső búcsún természetesen az embertől, a teremtett lénytől köszönünk el. Sorra vesszük életének jelentős állomásait, tetteit, megidézzük szavait, mosolyát és tekintetét, melyeket nem látunk és nem hallunk már soha többé.

Helyes ez így, végtére is minden élet végén eljön a számvetés, melyet óhatatlanul azok végeznek el, akik itt maradnak.

Vannak azonban különleges, de talán jobb úgy mondanom, különös emberek, akiknél a búcsú nem pusztán az egyedi emberi lénytől való elköszönést jelenti. Talán nem sértek meg vele senkit, eszem ágában sincs ez, ám van, akinél a búcsú túlmutat az emberen, és valami mást, többet, nagyobbat, kicsit félek a szótól: univerzálisabbat jelent.

Óvatosan kell bánni az ilyesfajta búcsúkkal: nehogy megsértsük vele a személyes méltóságot és a kegyeletet. Óvatosan kell bánni, de bátran.

Arra kérem Önöket, és arra kérek mindenkit, akihez Fejes András elhunytának híre eljutott és majd el fog jutni, hogy amikor meghajtják a fejüket emléke és élete előtt, akkor vegyék észre azt is, amit az ő élete, az ő „elsősége” jelentett mindannyiunknak, akik szeretnénk azt hinni és akarni, hogy van dolgunk a világban.

Talán furcsa, talán váratlan, de nekem róla mindig a bátorság jutott eszembe. Az élet úgy hozta, hogy kevesebbet volt módom személyesen találkozni vele, mint amennyit másoktól hallottam róla. A Magyar Paralimpiai Bizottság elnökeként talán négyszer-ötször találkoztam vele, konferencián, előadáson, erre-arra.

Kedves volt, közvetlen, derűsen csillogó szemmel, nagy akarattal és sok mondanivalóval. És mégis, nem ezek a jelzők jutottak eszembe róla most, nem a kedvessége, közvetlensége, derűje, műveltsége ragadott meg leginkább. Hanem a bátorsága.

Bátorsága abban, hogy a balesete utáni, korlátozott mozgást lehetővé tevő életében a sportot választotta, abban a korban és körülmények között, amikor ez nem volt kézenfekvő, és akkor még finoman fogalmaztam.

Bátorsága abban, hogy a tanulást, önmaga képzését, a tudományos pályát a lehető legkomolyabban vette, nem kért benne kivételezést, különleges bánásmódot. Nem is volt rá szüksége, mert az agya, az intelligenciája ebben is a csúcsra vitte.

Bátorsága abban, hogy orvosként olyanokkal, a sorstársaival foglalkozott, akik még ma sem kapnak elég segítséget ahhoz, hogy az életüket ugyanolyan lehetőségek között éljék, mint a többséghez tartozók.

Bátorsága abban, hogy sosem félt kimondani, amit gondolt, sosem félt szót emelni azért és azokért, amiért mások alig tették.

Vélhetnénk, mondhatnánk, hogy nem volt mitől félnie, hisz’ olyasmit élt át és túl, amelynél rosszabb az életben aligha történhet. De nem így volt. Az ő bátorságának nem volt köze a testi képességeihez. Fejes Andrásnak az esze, a szíve, és ami a legfontosabb, a lelke volt bátor.

Tisztelt Gyászoló Közösség!

A Nemzetközi Paralimpiai Bizottság elnöke, Andrew Parsons úr részvétnyilvánító levelében így fogalmaz: Fejes András elvesztésével egy nagyszerű barátját veszítette el az egész nemzetközi paralimpiai mozgalom és talizmánját a magyar parasport család.

Milyen találó szó: valóban, doktor úr a talizmánunk volt, ha rá gondoltunk, ha velünk volt, akkor szerencsét és tudást hozott. Vagy inkább: adott. Ahogy a talizmánok.

Azt írja Parsons úr: az ő parasportért végzett elkötelezett munkájának öröksége a határozottság, a szenvedély és a kurázsi. Kurázsi: ez is milyen kifejező szó Fejes Andrásra: benne van a humor, a kedvesség, a finomság.

Tisztelt Gyászolók!

Elsőnek lenni nem csak érdem és dicsőség. Felelősség is. Hiszen az elsőről mindenki hallani fog. Őt mindenki említeni fogja és követni akarja. Elsőnek lenni nem pusztán az egyik hely a sorban. Az a legfontosabb hely. A Hely.

A magyar paralimpiai mozgalom büszke és elégedett azzal, hogy Fejes András lett az első magyar paralimpiai érmes. Ha nem a sportteljesítménye, hanem az emberi értékei alapján kellett volna választani valakit erre, hát, nem talált volna senki alkalmasabbat és érdemesebbet.

Így volt ez jól és most már így is marad, amíg a világ világ.

Fejes András doktor úrra, halálakor, egy közel három évtizeddel ezelőtti videófelvétel publikálásával is emlékeztünk. Ahogy írtam ezt a búcsúbeszédet, újra és újra megnéztem azokat a filmkockákat.

Fehér garbó, sötét zakó, okosan csillogó szem és határozottság. Így beszél azon a felvételen: minden igyekezettel meg kell próbálni az életet értelmessé és széppé tenni.

Hát, Doktor Úr, hol máskor és máshol, mint most, itt, a gyöngyösi temetőben, itt, abban a városban, amelynek díszpolgára vagy, itt, ma, köszönjük, hogy annyiak-annyiunk életét tetted szebbé és értelmesebbé.

Talán nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy folyvást tenni vágyó lelkednek ez a tudat ad örök nyugodalmat.

Köszönünk mindent, András, a hálánkkal és a szeretetünkkel búcsúzunk Tőled és én bizonyos vagyok benne, hogy érzed ezt ezen az utolsó, földi úton!”