Becsey János születését követően kapott agyvérzést, melynek eredményeként jobb oldalára teljesen megbénult. Azonban nem adta fel, keményen megküzdött céljaiért, így kétszer paralimpiai, négyszer para-világbajnoki, valamint egyszer Európa-bajnoki győzelemig jutott. Mi vezetett a sikerhez, aminek következtében a magyar parasport egyik ikonikus alakja lett? Erről személyesen vele beszélgettünk, ismerjük meg az ő történetét:
Hogyan fonódott össze az életed a parasporttal, azon belül is az úszással?
Kezdetekben az Újpesti Dózsa vízilabda csapatában játszottam Tóth Zoltán kezei alatt. Egy mérkőzést követően Koller Pista bácsi, a Halassy Olivér Sport Egyesült úszóedzője, vetette fel az ötletet korábbi vízipóló tréneremnek, hogy próbáljam ki az úszást. Ezt követően kettős igazolással tudtam mindkét egyesület kötelékeiben sportolni versenyszerűen. Ez azért érdekes, mert négy éves koromban kezdtem el tanulni úszni, azonban mindig sikerült valahogy szabotálnom az oktatás menetét. Nagyjából két esztendőnek kellett eltelni, azt követően sajátítottam el ezt a tudást, majd később nagyon megszerettem a sportágat, hála a Jóistennek.
Fiatalon a montreali olimpia nézése közben fogadtad meg, te is olimpiai bajnok leszel egy napon, milyen volt amikor sikerült ezt az álmodat elérni?
Az egy csoda volt, én 1988-ban Szöul-ban voltam az első paralimpiámon, ahol "csak" bronzérmes lettem. Hihetetlen nagy inspirációt jelentett számomra amikor 17.000 ember előtt kellett versenyeznem, ráadásul olyan eredménnyel értem be a harmadik helyre, amit korábban meg se tudtam közelíteni. Nehéz leírni azt az érzést mikor ennyien szurkolnak a lelátokon, mai napig örömmel tölt el amikor erre vissza gondolok. A következő négy évben egyetlen egy dolog lebegett a szemem előtt: én is paralimpiai bajnok leszek.
Ez adta meg neked a löketet a barcelonai sikeredhez?
Minden adott volt ahhoz, hogy 1992-ben, Barcelonában a dobogó legfelső fokára álljak, hiszen előtte nyertem világbajnokság, és Európa-bajnokságot. Végül a katalán városban sikerült kétszer is aranyérmesnek lennem, 50, és 100 méter gyorsúszásban. Azonban két embernek is rengeteg munkája volt ebben rajtam kívül: Tóth Zoltán vízilabda edzőm, illetve Dr. Lénárt Ágota, aki frissen végzett sportpszichológusként komoly pluszt tett hozzá a felkészülésemhez.
Kizárólag a sportra fókuszáltál?
Eleinte a Mozgásjavító Általános Iskolában dolgoztam, de összesen két évig, ezt követően szüleim hatalmas segítsége, valamint szponzori támogatásoknak köszönhetően sikerült csak az úszásra fókuszálnom.
Hatalmas éremgyűjteménnyel rendelkezel, melyik számodra a legkedvesebb?
Ez lehet furcsának fog tűnni, de a Sydneyben szerzett ezüstérem a legértékesebb számomra. Miután 1996-os atlantai paralimpián nem sikerült a címvédés, én visszavonultam egy évre, ezt követően nekem hatalmas elismerés volt az, hogy a dobogó második fokáig küzdöttem magam. Sokan nem gondolták képes leszek a visszatérésre, megcáfoltam őket. Valamint azért is kedves ez az érem számomra, mivel ekkor találkoztam először Dr. Sós Csabával, akit második apukámnak tekintek, illetve mai napig is együtt dolgozom vele a válogatottban.
Egy idő után viszont kénytelen voltál szögre akasztani az úszósapkát.
Mindennek eljön az ideje, hiába voltak kimutatások arra, hogy én 2004-ben, illetve 2008-ban is jobbakat úsztam mint korábban, jöttek a fiatalok akik jobban teljesítettek nálam, amivel nem volt gond. Ezt követően pedig a medence szélén tevékenykedtem tovább, 2013-ban technikai edzőként dolgoztam, majd két évvel később vezetőedzőként folytattam a munkámat, amint mai napig betöltök az úszó válogatott köreiben. Amikor pedig nem az úszásról van szó is van dolgom, hiszen a Magyar Paralimpiai Bizottság elnökségi tagja. valamint a Paralimpiai Bajnokok Klubjának elnöke vagyok. Ezért elmondhatom az életemet teljesen a sport határozza meg.
