Még mindig csak 17 éves, de már világ-, és Európa-bajnok. A para kajak-kenu csúcsára ült, pedig még mindig a karrierje elején jár. Kiss Péter a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság (IPC) podcast sorozatában mutatta be küzdelmeit, sikereit. Az október 21.-i, angol nyelvű felvételből készült összefoglalóból megtudhatjuk többek között azt is, hogy Péter hogyan tudott kilábalni a betegségéből, mit tesz azért, hogy elérje célját és mivel tölti a szabadidejét.
Voltál ma már vízen, milyen volt?
Most volt délelőtti edzésem, egyre hűvösebb az idő, úgyhogy jól fel kellett öltözni, de nagyon élveztem.
Egyedül mész ki a vízre, vagy a csapattársaiddal?
A csapattársaimmal. Van egy másik srác is ugyanebben a kategóriában, együtt edzünk a Honvédnál. Nagyon jó volt, hosszabb távot mentünk, iramban 12 km-t. Jó volt egy kicsit végre újra együtt edzeni vele, sztorizgattunk is.
Még csak 17 éves vagy, de már világ-, és Európa-bajnok parakajakos. Jóllehet, más fiatalok, akik minket hallgatnak, még csak most gondolkodnak azon, hogy mik is szeretnének lenni a jövőben. Milyen érzés, hogy Te ilyen fiatalon már ennyi mindent elértél?
Nagyon csodálatos érzés, örülök, hogy így összejött, tényleg köszönöm mindenkinek, aki ebben segített, mert ez nem csak rajtam múlott. Persze, a versenyen én álltam rajthoz. Nekem kellett megnyerni, de ehhez nagyon-nagyon sok segítségre volt szükségem, amit szerencsére mindenhonnan megkaptam.
Kik azok az emberek, akik melletted állnak és támogatnak?
Elsősorban az edzőm és a családom. A tréneremnek rengeteget köszönhetek. Főleg, hogy megtalált a kajakozással, hogy el tudtam vele kezdeni ezen az úton járni. Eleinte a Budapestre felutazást is nagyon nehezen tudtuk megoldani családi részről, de rengeteget segítettek! A családomnak is köszönöm, és persze a szövetségnek egyaránt, hogy ők is tudták támogatni már az utóbbi időben az edzőtáborokat, és minden mást, ami a profi felkészüléshez szükséges.
Te is csinálsz olyan dolgokat, amiket egy átlagos 17 éves srác is?
Középiskolás vagyok, 10. osztályos a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Sporttagozatos vagyok, így sok olyan osztálytársam és iskolatársam van, akik nagyon ügyesek és a sport az elsőszámú elfoglaltságuk, akár csak nekem.
Mi a kedvenc tantárgyad, természetesen a testnevelésen kívül, van-e még más is, amit nagyon szeretsz?
Szeretem a matekot is, szeretem a számokat, valamint a magyart is szeretem, mert ott megtanulsz embernek lenni, és megtanulod értékelni a fontos tulajdonságokat, adottságokat, jobban átlátod az életet.
Mi iránt érdeklődsz még? Van szabadidőd? Mivel szoktad tölteni?
Nagyon sok nincs, így meg kell terveznem, hogy ha valami mást is szeretnék csinálni. Mondjuk, tegnap remek volt az idő, és kimentem a Városligetbe kosarazni. Mindenféle mozgást szeretek űzni, egyébiránt kedvelem a csapatsportokat is, bár a kajak az nem pont ilyen, de hobbi szinten szeretek csapatsportokat játszani. Szeretek rajzolni, az is nagyon jól megy. A későbbiekben remélem majd azzal is el tudok helyezkedni. Grafikus tervező szeretnék lenni, úgyhogy rajzolni szoktam és zenét hallgatni.
Ez fantasztikus! Miket szoktál rajzolni?
Leginkább embereket, figurákat, anime karaktereket, ez az irányzat fekszik a legjobban.
Mint tudjuk, sok tinédzser híres arról, hogy reggelente szeret inkább az ágyban maradni és pihenni. Biztos van olyan, hogy a kora reggeli edzés helyett inkább te is ezt tennéd, de mégis edzésre mész, mi az, ami ilyenkor segít, motivál?
Ezt nehéz így elmondani, mert már nagyon megszoktam, hogy minden nap reggel 5-kor vagy legkésőbb 6-kor felkelek, és megyek edzésre. Az elején azért nehéz volt ezt megtenni, de mivel van egy célom, amit el szeretnék érni, ez motivál, hogy tényleg meg tudjam csinálni.
El tudom képzelni, hogy ez mennyire nehéz lehet, de emelem kalapom előtted, hogy ezt így meg tudod csinálni. 8 éves korodban egy hirtelen betegség következtében lebénultál és kerekesszékbe kerültél. Tudnál mesélni erről a szindrómáról?
8 éves koromban történt, még 2012-ben, tél vége felé, nagyon nagy lázam volt, 41-42 fokos. Pont péntekre esett és egész hétvégén át tartott. Ekkor kihívtuk az orvost, aki az elején egy sima influenzára gyanakodott, tehát annyira nem vettük úgymond komolyan. A gyógyszereket beszedtem, pihentem, nem gondoltunk még a legrosszabbra. Vártunk, pihentem egy hetet, hátha jobban leszek, de nem nagyon javultam, sőt, inkább rosszabbodott az állapotom. El kezdett zsibbadni a lábam, ekkor átmentünk még egyszer az orvoshoz, és már ő gondolta, hogy nagyobb baj van. Egyből beutalt a pécsi kórházba, ahol mindenféle vizsgálatoknak vetettek alá. Ott még egy hét eltelt, amíg diagnosztizálták ezt a betegséget és ekkor kezdték el specifikusan kezelni. Nagyon-nagyon nehéz volt ez az egészet megélni. Akkor, ott, egy kicsit szétszakadt a család is. Édesanyám velem jött a kórházba, a bátyám és édesapám pedig otthon maradtak, egyedül. Az elején ez nagyon nehéz volt nekik. Pécsen kezeltek 3 hónapig, nagyjából kezdett helyre jönni a dolog, jónak tűnt, aztán átküldtek Zalaegerszegre, rehabilitációra. Ott már nem kaptam gyógyszeres kezelést. És ott nem törődtek velem úgy, ahogy kellett volna. Nagyon rossz volt az ellátás. Az is megesett, hogy az úszó rehabilitációhoz nem volt ember, aki bejöjjön velem. Sajnos, ott, akkor, újra visszakerültem kerekesszékbe, majd ismételten Pécsre, ahol nagyon ki voltak akadva, hogy ez történt. Ott ismételten próbáltak meggyógyítani, de akkor már nem hatott semmilyen gyógyszer. 4 hónapnyi küzdelem után elmondták, hogy ez valószínűleg nem fog javulni. Akkor már arra hegyezték ki az egész rehabilitációt, hogy inkább ezzel együtt tudjak élni minél jobb, magasabb színvonalon. Ugyan még fiatal voltam, de a régi barátok leszakadoztak. Volt és még van is szerencsére egy óvodáskori barátom, akivel folyamatosan tartom a kapcsolatot. Ez sokat segített azokban az időkben.
Az eleinte csak influenzának tűnő betegség tüneteiről néhány hét leforgása alatt kiderült, hogy sokkal súlyosabb dologról van szó, ami bénuláshoz vezetett. Igencsak megrázó ilyet hallani. Ugyan még kicsi gyerek, mindössze 8 éves voltál, amikor ez történt, de vannak emlékképeid, hogyan emlékszel vissza ezekre a napokra, milyen hatással volt ez rád?
Borzalmas volt, mondjuk akkor még nem értettem ezt az egészet. Főleg az első héten. Még örültem is, hogy nem kell suliba járnom. Mindig is nagyon mozgékony gyerek voltam, szerettem focizni, egy alacsonyabb osztályú focicsapatban is játszottam, szerettem futni és futóversenyen is indultam, volt, amelyiket meg is nyertem. Tehát tényleg elég nagy mozgásigényű gyerek voltam, nehéz volt megélni, hogy kerekesszékbe kerülök, így az a mozgásforma eltűnt, amit eddig ismertem. A zalaegerszegi kezelés során szteroidokat kaptam és nagyon meghíztam, így a túlsúly átalakította az egész külsőmet, a mozgás még nehezebb volt. Nagyon nehéz volt ez megélni, és ahogy nőttem fel, kezdtem megérteni ezeket a dolgokat. Rájöttem, hogy nem lesz úgy, mint ezelőtt. Kicsit meg is kellett komolyodnom, ami egyáltalán nem volt könnyű.
.jpg)
Szoktál arra gondolni, hogy milyen megpróbáltatásokon mentél keresztül? Megfordult-e már a fejedben, hogy igazságtalan volt veled az élet, miért kellett ennek megtörténnie veled?
Még nagyon az elején, amíg a kórházban voltam. Nem igazán volt mellettem senki, nagyon egyedül éreztem magam. Az elején megfordult a fejemben, hogy mégis miért kellett ezt így átélnem. Most már összeállt a kép, hogy mégis miért volt az egész. Arra jutottam, hogy azért történt mindez, hogy még erősebb legyek és meg tudjam mutatni az embereknek, hogy a legnehezebb helyzeteken is túl lehet lendülni és akár egy még jobb dolgot ki lehet hozni a körülmények ellenére.
Tudom, hogy ez most egy nehéz kérdés lesz, de hogy érzed, jobb, hogy ez gyerekkorodban történt meg veled, mintha most tinédzserként, felnőttként történne meg?
Igen, ez egy nehéz kérdés. Most azt mondanám, hogy sokkal jobb volt megélni ezt az egészet akkor. Persze, ez semmikor se kellemes, de ha kell valamikor, akkor inkább gyerekként. Nem tudom milyen lenne ezt manapság megtapasztalni, mert sokat még nem éltem úgymond járóként, annyira emlékeim sincsenek róla. Szerintem tényleg jobb, hogy akkor történt, mint nagyobb fejjel, mert így sokkal több időm volt kialakítani ezt az új életet, amit most élek. Gyerekként lehet, hogy ezen könnyebben is át tudtam akkor lendülni, mintha ez most történt volna velem. Lehet, hogy sokkal rosszabbul is kezeltem volna ezt az egészet. Hát igen, ha lehet azt mondani, hogy szerencsés vagyok, hogy ez akkor történt.
Egy nyolc éves gyereknek még nem feltétlenül van meg a teljes mértékben kialakult egyénisége, személyisége, de mit gondolsz, más ember lettél, mint a betegséged előtt?
Nem, nem kifejezetten. Szerintem, ahogy nő az ember amúgy is változik az érdeklődési köre. Maximum az, hogy másfelé sodort az élet, más élményekkel gazdagodtam, más történt velem. Persze biztos, hogy hatással van rám a betegség, hogy milyen emberré válok, de nem kifejezetten ez az oka.
Mit gondolsz, a betegség és a fogyatékosság erősebbé tett, akár mentálisan, akár fizikálisan, vagy mindkettő vonatkozásában?
Természetesen. Elsőként a fizikálisra kitérve, valószínűleg nem nagyon kezdtem volna el sportolni komolyabban, hogyha nem történt volna velem ez az egész. Biztos, hogy legalábbis nem kajakozni, ami azért elég jó bicókat ad. Mentálisan is erősebb lettem, mivel szerintem, aki ezen túl tud lépni, el tudja fogadni magát és az egész világot, ki tud állni így az emberek közé, az biztos, hogy sokat tud erősíteni a jellemén is.
Én magam is fogyatékkal élő vagyok, így születtem, ami azért nem tegnap volt, tehát jócskán volt időm ezt feldolgozni, de ugyanúgy még a mai napig is van olyan helyzet, amikor mérges, ideges leszek, ha valamit nem tudok megcsinálni. A Te betegséged viszont váratlanul jött és mondhatni nem is annyira régen történt. Veled is előfordul, hogy ideges leszel, ha emiatt nem tudsz valamit megcsinálni?
Amikor vége volt az egész rehabilitációnak, utána is még 2 évig nagyon magam alatt voltam, nem találtam a helyem, és sűrűn voltam rendkívül feszült. Utána találkoztam olyan emberekkel, akiknek hasonló betegségük van, ezáltal egy kicsit jobban el tudtam fogadni azt, aki vagyok. Mostanában erre már nem nagyon gondolok, inkább a jó dolgokra összpontosítok. Inkább az igazságtalanságot nem szeretem, ami ebből adódik, vagy a megkülönböztetést, de én magamtól nem generálok plusz feszültséget.
Nagyon talpraesett és pozitív személyiség vagy! Korábban már szó volt a barátokról, említetted, hogy sok barátot veszítettél el. Szerinted ez azért alakult így, mert a kórházi kezelés és rehabilitáció idején távol voltatok egymástól, vagy pedig azért mert kerekesszékbe kerültél?
Elsősorban inkább amiatt, hogy sokáig voltam távol. Ráadásul a kórház messze volt iskolámtól. Szerintem abban a korban még nem mondod szüleidnek, hogy látogatóba szeretnél menni a kórházba. Már, ha egyáltalán tudták, hogy ott vagyok. Iskolába se jártam, így nem találkoztam az osztálytársaimmal. Szóval inkább emiatt távolodtunk el egymástól és azért, mert kerekesszékbe kerültem. Miután vége lett az egész rehabilitációnak, páran felkerestek, hogy mi van velem, de nem volt tartós a dolog.
Ahogy hallgatlak, úgy érzem, hogy a sport volt az egyedüli, ami célt adott neked. Ahogy említetted, a rehabilitáció után két évig próbáltad megtalálni magad, a helyedet. Mennyire volt fontos számodra, mit jelentett, hogy a sport megjelent az életedben?
Kajakozás előtt úsztam, ezzel kezdtem a Mozgásjavító Általános Iskolában. Körülbelül egy évig úsztam, ekkor kezdett a fizikumom feljavulni. Ez kicsit átalakított, mert a lábadozás után még duci voltam. A kezelések miatt nem éreztem, hogy ez én lennék, de ahogy elkezdtem úszni egyből reagált a testem és hamarosan visszanyertem a kinézetem. Egy évig úsztam és utána találkoztam Pruzsina Istvánnal, a mostani edzőmmel, aki bejött a Mozgásjavítóba, ahol más hasonló betegségekkel küzdő gyerekek vannak. István kajakos jelölteket kezdett gyűjteni, és rám gondolt. Látta, hogy a felépítésem jó. Kérdezte, hogy kipróbálnám-e a kajakozást, én pedig igent mondtam, ráadásul tök menőnek is tartottam. Hat éve, 2014-ben, minden hétfőn este héttől kilencig nyomtam ott, lent a 25m-es medencében, és azért sokat kellett forogni egy idő után. Nagyjából két évig csináltuk ezt és a vége felé már kezdtem megkérdezni magamtól, hogy miért is csinálom én ezt, megéri ez nekem? Persze megérte, mert két év után kimentünk nyílt vízre, a Dunára, ott azért teljesen más érzés volt. Kinyílt a világ. Akkor jött a szerelem része és onnantól már töretlen. Elsősorban magam miatt kezdtem el, a kinézet miatt is, amiben sokat segített. Másfelől pedig mindig is szerettem sportolni, a kajakozásban pedig megtaláltam azt, aki vagyok.
Melyik volt az a pillanat, amikor beültél a kajakba és tudtad, hogy igen ez vagyok én, ezt akarom csinálni, a legjobbat szeretném nyújtani.
Alig három éve, 2017-ben kezdtem el versenyekre járni, mert 14 éves kor előtt nem lehet, mivel mi felnőttek közt versenyzünk. Tehát, 14 évesen elmentem az első versenyemre, ami elég érdekesre sikeredett, mert egy maraton kajak-kenu bajnokság volt és ekkor még ennyire hosszúakat nem mentem. A kezdők tudatlanságával nekiálltam a rajtnak, jól elrajtoltam, az első 300 méteren még jól álltam, első helyen, aztán láttam, hogy sorban érnek be a versenyzők, még a lányok is, így akkor elcsodálkoztam, hogy valami mégsem klappol. Ez egy csúnya tanulság volt, amikor tökutolsónak beértem. De ez nem törte meg a kedvemet. Láttam, hogy még van hova fejlődni, szerettem is volna, úgyhogy motiváltabb voltam, mint korábban és összességében egy jó tapasztalat volt a megmérettetetés. Aztán 2018-ban, illetve már 2017 őszén elkezdtünk nagyon komolyan edzeni, szerencsére végig tudtam csinálni a felkészülést, mert az elején nehéz volt megoldani a külső edzésekre való kijutást, de végül megoldottuk. Ekkor már kezdtem szépen fejlődni és ’18-ban volt egy világkupa válogató, amiben elsődleges célja tapasztalatszerzés volt, de egész jó időt mentem és láttuk az edzőmmel, hogy mennyi maradt még bennem. Ekkor jött meg a kedvem igazán a versenyzéshez, eldöntöttük, hogy megpróbáljuk a következő nyarat teljesen a sportnak alárendelni és megnézzük a végeredményt. Szerencsére össze is jött a 2019-es évre, amit kitűztünk célnak, sőt több is. Már annak is örültünk volna, ha kijutok egy nemzetközi versenyre és bejutok a döntőbe. Örülök, hogy ez az egész versenyzés így összejött. Szeretek kajakozni.
Mennyire érzed magad szerencsésnek? Hiszen megtaláltad azt, amit szeretsz és sikeres is vagy benne.
Örülök, hogy megtaláltam a kajakozást. Úgy érzem, ezt nekem találták ki, amúgy is szeretem a vizet bár az elején ez nem így volt. Kezdetekben még víziszonyom volt, majdnem bele is fulladtam még kiskoromban, de szerencsére ezt is le tudtam küzdeni és mára már elég jó barátok lettünk.
Tudnál mesélni arról, hogyan győzted le a félelmed a víztől?
Ezt még az úszásnak köszönhetem, az első évben még úszni se nagyon akartam. Féltem a víztől és még nem volt jó a mozgásom sem. Szóval aggódtam kicsit, hogy mi lesz ebből, de szerencsére volt egy jó úszásoktatóm, aki segített leküzdeni a víztől való félelmet. Így tudtam elkezdeni kajakozni is, hogy megszabadultam az iszonytól, és az „igenis megcsinálom gondolattal”.
Hogyan sikerül egyre jobbnak és jobbnak lenni, és hogyan tudsz mentálisan felkészülni?
Még most sem sikerült teljesen. Még most is van, hogy kis izgalommal állok a verseny előtt a rajthoz, de szerintem ezzel nincs is semmi probléma. A legelső versenynél nagyon átjött a hangulat, a kihívás és a tömeg. Voltak és vannak is példaképeim, akik miatt nagyon megszerettem a kajakot. Igazából nekik is köszönhetem, hogy ezt folytattam és tudtam haladni egyről a kettőre. Az elején nagyon féltem, mert eléggé kisgyerek voltam még 14 évesen. Felnőttek között, pedig vannak akkora sportolók, mint két hegyomlás. Akkor még nem tudtam mit keresek én itt. Tényleg komolyan gondolom én, hogy majd jól megverem őket? Sokat kellett tanulnom, rengeteg munka és edzés kell, hogy ez sikerüljön, de volt egy célom. Először itthon akartam megmutatni, hogy a legjobb vagyok és erre készültem. Nagyon sok úszóedzésem volt még a kajakozás mellett. Azok is nagyon fontos voltak, hogy jól ki legyenek nyúlva az izmaim, ne legyek nagyon beállva, bekötve. Az úszással még most is vannak kis összetűzéseim, mert a nagyon klóros víz marja az orromat és szoktam tőle tüsszögni, majd akár napokra bedugul az orrom. Nagy küzdések voltak az úszással. A kondis edzések is rendkívül fontos szerepet játszanak az edzéstervemben. Eleinte csak a saját súlyommal „bohóckodtam”. Fura volt látni másokat akár 100+ kilót megmozgatva, míg én ehhez képest ennek csak törekével dolgoztam. Ezen hamar túl szerettem volna lendülni, de ez is kellett ahhoz, hogy idáig eljussak. Aztán nagyon-nagyon sokat ergóztunk, ami a szárazföldi evezést imitálja. Az elején még tetszett és érdekes volt, de amikor 15 km-t és 2 órát kellett egyhuzamban letolni rajta, akkor az kemény tudott lenni és fájt is. Ezek mind kellettek hozzá, és persze az akarat! A példaképeim pedig sok-sok jó tanáccsal, buzdítással segítettek, hogy ne adjam fel, csináljam.
Honnan jön ez a hihetetlen kitartás? A szüleidtől, a tanáraidtól, az edzőidtől, avagy ilyen a természeted?
Szerintem ezt összességében mindenkinek köszönhetem, mert mindenhol kaptam valami olyan pozitív gondolatot, hozzáállást, aminek köszönhetően nem hagytam abba. Az elején még nekem is sokszor megfordult a fejemben, volt, hogy inkább elmentem egy egyszerűbb kosáredzésre a haverokkal vagy bármi mást csinálni, de mivel mindenki hitt bennem ez sokat segített. Segítettek áthidalni, hogy meg tudjam szilárdítani magamban ezt a gondolatot, hogy én ezt igenis akarom csinálni.
Magyarország a kajak-kenu sport egyik kiemelkedő bázisa. Ez is közrejátszott abban, hogy Te is az ő példájukat szeretted volna követni?
Igen, ahogy egyre jobban megismerkedtem másokkal a kajakos berkeken belül, tudtam, hogy ebben a sportban nagyon jól szerepel Magyarország. És igen, titkon én is szerettem volna ebbe a körbe beletartozni, és meg akartam mutatni, hogy én is el tudok érni olyan eredményeket, mint az épek.
Tavaly otthon, Magyarországon világbajnok lettél. Ez olyan lehet, mint egy álom beteljesülése. Mesélj nekünk arról hogyan élted meg, hogy odahaza lettél a legjobb.
Ez fantasztikus érzés! Az Eb-n ezt még annyira nem éreztem, de hogy Magyarországon tudtam szerepelni világbajnokságon, az tényleg nagyon kivételes volt. Megváltozott az egész életem, mert rengeteg interjúra jártam – ezek is nagyon tetszettek – és egyre többen ismerték meg a nevemet, egyre többen érdeklődtek felőlem, egyre többen kértek képeket, ezeknek nagyon örültem. És a szurkolók. Hogy nekem, értem szurkoltak a versenyen, tényleg fantasztikus érzés volt. Utána minden megváltozott, mindenki büszke volt arra, hogy ismeri azt a személyt, aki ezt el tudta érni. Tényleg boldoggá tett, hogy mindenki ennyire tudott örülni a sikereimnek, ez teljesen feltöltött.
Közeleg a tokiói paralimpia, mi van a fejedben, hogyan gondolsz rá, mi motivál? Hogyan készülsz a következő nagy megmérettetésre?
Nehéz volt, főleg most a koronavírus miatt is, mert volt egy tervünk az edzőmmel és a mögöttem álló csapattal, amit próbáltunk tartani 2020-ra, de sajnos ez a pandémia miatt meghiúsult. A felkészülés egybeesett a 9. osztály kezdésével, és megbeszéltük a tanárokkal, hogy inkább az edzésekre koncentrálunk a paralimpia időszakában. Szerencsére ez idén is adott, de jó lett volna, hogyha már megmutathattam volna, mire vagyok képes. Nyáron sokszor gondoltam arra, hogy egyre messzebb kerül a paralimpia, picit elvesztettem a motivációmat, de mivel voltak versenyek és nem maradtak ki az edzések, mindig megtaláltam a választ, hogy miért is csinálom. Most már újra kezdem érezni a paralimpiai láztat. Persze, ez még picit odébb van, de már lehet érezni a hangulatát. Kevesebb, mint egy éven belül kezdődik és akkor lehet egy nagyot versenyezni a többiekkel
Azt olvastam, hogy ha Tokióban aranyérmet nyersz, a faludban szobrot állítanak rólad. Igaz ez a hír?
Tényleg, volt ilyenről szó, pedzegették. Nemsokára úgyis itt van a paralimpia, majd meglátjuk. Én is kíváncsi leszek rá.
Van esetleg elképzelésed, ötleted, hogy milyen legyen a szobor? Mint például, Te ülsz a kajakodban?
Szerintem egy kajakban kellene, hiszen ez vagyok én, ott vagyok igazán én, és hát abban nyerem majd meg a paralimpiát, remélhetőleg.
Úgy fogsz majd kinézni, mint egy király, Péter király a szobrával.
Remélem is!
Van-e valamilyen üzeneted azoknak, akik bármilyen rossz dolgon mennek át, akik betegséggel vagy egyéb problémákkal küzdenek. Mit üzensz nekik? Mivel tudnád őket motiválni, segíteni, hogy ne adják fel.
Pont ez az üzenet, hogy soha ne adják fel! Lehet, hogy abban a jelenlegi helyzetben nagyon szörnyűnek élik meg, de mindig lesz jobb, ezért persze küzdeni is kell. Küzdjön saját magáért, hogy sikerüljön kilábalni a bajból, nyugodtan merjen segítséget is kérni, mert nekem sem sikerült volna ez az egész segítség nélkül. Nyugodtan kérjék akár szakemberek, akár barátok segítségét és próbálják együtt megoldani hogyha sikerül, és remélem, hogy sikerülni is fog. Nem könnyű harcolni, de idővel minden jobb lesz
