Menüpontok

Szepesi Attila – Nincs szebb annál, mint amikor címeres mezben neked játszák a himnuszt

Dunaújvárosból indulva lett háromszoros paralimpia érmes asztaliteniszező, és bár a legfényesebbről éppen lemaradt, párosban és csapatban uralta a mezőnyt társaival. Szepesi Attila 22 hónaposan, gyermekbénulás miatt „vesztette el” a jobb oldalát. Bár a karját közel teljes értékűként tudja használni, a lábán a mai napig látszik a vírus okozta tartós paralízis. Aktív gyerekként viszont nem volt kérdés, hogy sportolni fog.

Hogyan kezdődött a pályafutása?

Nagyjából 10-12 évesen fogtam először ütőt. Volt az udvarban egy beton pinpongasztal, elkezdtünk ütögetni és nagyon jól ment. Utána csatlakoztam a Dunaújvárosi Kohászhoz. Leigazoltak, több korosztályban játszottam, a megyében a jobbak közé tartoztam, és mivel nem volt külön para szakosztály, mindenki játszott mindenki ellen. Csapatban és párosban éreztem a legotthonosabban magam. Többször nyertünk megyei csapatbajnokságot, majd a BVM SE (Beton és Vasbetonipari Művek Sport Egyesülete - szerk.) asztalitenisz szakosztályával még a nemzeti bajnokság másod-, illetve harmadosztályában is szerepeltem. A ’70-es, ’80-as években, amikor olyan legendák játszottak idehaza, mint például a Jónyer, Klampár, Gergely világbajnok trió, számomra ez óriási eredménynek számított.

Miért éppen az asztalitenisz?

Betegségem ellenére nagyon aktív gyerek voltam. Rengeteget másztam fára és bár járóbotot használtam, ez is csak maximum lassítani tudott. Az asztalitenisz mellett imádom a labdarúgást, remek kapus voltam, de egy idő után kijöttek a hátrányok. Érdekes élmény volt, mert a bal lábamat próbáltam annyival többet használni, hogy kompenzálni tudjak. Viszont, mindkét sportág iránt megmaradt a szeretetem, és mai napig járok ki mérkőzésekre, követem az összecsapásokat.

 

Mikor vált először valósággá a paralimpia?

Olvastam egy újságcikket, hogy van egy egyesület mozgássérült sportolóknak, a Halassy Olivér SC. Elmentem az első páros bajnokságra, amit meg is nyertünk társammal 1982-ben. Utána mehettünk az Európa-bajnokságra, ahol ezüstérmet szereztünk. Ennek köszönhetően jutottunk ki New Yorkba, a paralimpiára. Pályafutásom alatt, két világbajnokságon szereztünk ezüstöt csapatban, és ugyancsak kétszer állhattunk a dobogó második fokára Európa-bajnokságokon a négyesünkkel. Majsai Károllyal pedig remek párost alkottunk, és szerettük volna mindenképpen paralimpiákon is megmutatni magunkat. Pláne, mivel Zoli bácsi (Tauber Zoltán, Magyarország első paralimpiai bajnoka – szerk.) rengeteget mesélt, és amúgy is sokat utaztunk együtt. Egyszer, Lengyelországban voltunk egy versenyen, ahol a hazaút előtt vettünk 100 darab amerikai teniszütőt. Amikor a magyar határhoz értünk a vámos odajött, hogy nem sok-e a mennyiség, de Zoli bácsi csak felemelte a kezét és annyit mondott „ez a hobbim”. A vámosnak sem kellett több, és miközben ránk hagyta a dolgot, el is küldött minket melegebb éghajlatra. Ezekért az emlékekért is megérte sportolni.

Miként tudta összeegyeztetni az életét a sporttal?

A magánéletemben viszonylag könnyen ment, hiszen, szerencsémre az első feleségem nagyon toleráns volt. Munkában, APEH (mai NAV – szerk.) revizorként pedig magamnak osztottam be az időmet. És bár a ’90-es évekig nem nagyon ismerték el országosan a parasportot, Dunaújvárosban és a megyében is sokan tudták, hogy mit jelent a paraasztalitenisz és tudták, kik vagyunk. Sok elismerést kaptunk. A sport és a karrier mellett sikerült felnevelni három lányt és most már két unokám is van. Az aktív gyermekkor, aktív felnőttkorra cserélődött, de a sportolás, az asztalitenisz mindig kiemelt helyen volt, és mai napig van is az szívemben.

Fogyatékos sportolóként akkoriban mi jelentette a legnagyobb kihívást?

Anyagi támogatásban éreztünk némi hátrányt, de mi az élményért játszottunk, és mivel az épekkel együtt edzettünk, így mindenben ugyanolyan bánásmódot kaptunk. Sajnos, nekünk dolgoznunk is kellett a sportolás mellett. Az biztos, hogy jól jött volna, ha többet tudunk gyakorolni és játszani tollszárral szerváló játékos ellen, mert akkor talán nem kapok ki szervákkal 20:16-ról a dél-koreai a döntőben, a paralimpián. Viszont, nincs szebb annál, mint amikor címeres mezben neked játszák a himnuszt. Olyankor voltunk a legboldogabbak, a legbüszkébbek. Az összes díjátadóra emlékszem mai napig, de nem az érmek miatt, hanem mert ezekben a pillanatokban éreztem, hogy a kemény munka meghozta a gyümölcsét. Szeretek magyar lenni és ilyenkor lehettem a legbüszkébb. Ezért is jártam mindenhova az első vörös válogatott melegítőben, amit kaptunk. Az már más kérdés, hogy egyáltalán nem volt rám jó, de engem ez egy cseppet sem érdekelt.

És a való életben?

Akkoriban nagyon mások voltak a lehetőségek, és minimálisan foglalkoztak a különböző igényekkel. Azóta, az akadálymentesítés Magyarországon is elkezdődött, de még van hova fejlődni és az emberek is sokkal toleránsabbak lettek. Kezdik megérteni, hogy a fizikai fogyatékosság nem feltétlenül jár szellemivel. Jó példaként szolgálhatnak számunkra a nyugat-európai országok vagy az Amerikai Egyesült Államok, hiszen előrébb járnak ilyen téren. Mint mondtam, 40-50 évvel ezelőtt másként tekintettek ránk. Például, a szöuli teljesítményünkért meghívott minket az akkori vezetés a BM palotába, de a díjakat sikeresen otthon hagyták. Bár kaptunk fejenként két-kétezer forintot, de a hozzáállás nem esett jól. Az olimpiai érmeseket azért másként fogadták.

Említette, hogy az adóhivatalnál dolgozott korábban. Ott hogyan kezelték sporteredményeit?

Nagyon támogató volt minden kollégám, de azt is mondhatom, hogy a diáktársaim is. Először Zalaegerszegen végeztem a számviteli főiskolán, majd a miskolci egyetem vállalatgazdálkodási szakon. Csoporttársaim, az ország két teljesen különböző területén is, ugyanúgy reagáltak: örültek nekem és a sikereimnek. Szerencsére, versenyzői pályafutásom után is tudtam osztozni a sport iránti szeretetemen munkatársaimmal akár a Dunaferrnél, akár a polgármesteri hivatalban.

Mit üzenne a következő nemzedéknek?

Soha ne adják fel, sportoljanak. A sport visszaadta az önbizalmam minden téren és ez volt a legfontosabb. A sporttal barátokat, élményeket szereztem, így lett teljes az életem. Aki sportol, sokkal jobban be tud majd illeszkedni, és megtanul „emberként” viselkedni, valamint rájön, hogy mit jelent a tisztelet, és az alázat!

 

Az eredeti képek a jakd.hu-n találhatók.

Következő események

XVI. Nyári Paralimpiai Játékok

2021. augusztus 24.