Kovács Győző – Sok mindent adott a sport az életemben

Asztalitenisz, labdarúgás, Vasas SC, Halassy Olivér SC, emlékápolás és fogyatékosok sportja, talán ezekkel a szavakkal lehet a legjobban leírni és jellemezni a kétszeres paralimpiai érmes, Kovács Győző életét. A történetekkel, kihívásokkal és élményekkel teli pályafutásról beszélt a para-asztalitenisz egyik hazai úttörője.

Rengeteg történet, részletekbe menő pontos múltidézés a magyar para-asztalitenisz elmúlt 40 évéből. Miközben Kovács Győzővel beszélgettünk, valóban az az érzés fogott el minket, mintha minden pingponggal kapcsolatos eseményre, apró kis feljegyzésre emlékezne, azt már nem is említve, hogy a sportág a kisujjában van.

„Az asztalitenisszel kezdődött minden. Édesanyámék, az egyik karácsonyra egy szemcsés, szoft ütőt ajándékoztak nekem, ami akkoriban nagy szó volt, hiszen nagyon nehezen lehetett beszerezni ilyet. Ekkor még iskolás sem voltam, de az udvarunkban állt egy pingpongasztal és a Jónyer, Klampár, Gergely világbajnok triónak is köszönhetően folyamatosan az asztalnál voltam. Szerettem volna továbbfejlődni, ezért csatlakoztam a Magyar Adócsőgyár SC csapatához. Itt hamar megtanultam, hogy mit jelent a kemény munka, a felkészülés, a kitartás, de hihetetlenül élveztem. Az pedig nagyon nagy örömként maradt meg, amikor az általános iskolából többször is kikértek minket versenyek miatt.” – kezdi múltidézését New York és Szöul paralimpiai érmes asztaliteniszezője.

De nem mindenkinek kezdődik a sportpályafutása kizárólag abban a sportágban, amiben később hatalmas sikereket ér el. Nem volt ez másképp Kovács Győzőnél sem, hiszen 13. kerületi lakosként könnyedén esett szerelembe a labdarúgással.

„Szerencsére, nagyszerű labdaérzékkel áldott meg a sors és nagyon fiatalon már a Vasas SC kölyökcsapatában rúgtam a bőrt, nem tudtam „szabadulni” a másik kedvenc sportágamtól. Sajnos, ez nem tartott sokáig a lábbetegségem miatt. Így maradt az asztalitenisz, aminek egy kicsit talán még jobban is örültem, hiszen láttam, hogy mennyien állnak asztalhoz akár idősebb korban. Szerencsére, sokáig játszhattam, de sajnos 5-6 éve a pingpongot is abba kellett hagynom.”

„A váltás azért nem volt annyira könnyű. Sőt, a mai napig sajnálom, hogy az angyalföldi klubnak nincs asztalitenisz szakága. Én ettől függetlenül továbbra is követem a Vasas FC csapatának életét, jártam ki mérkőzésekre és a vezetéstől is sűrűn kaptam tiszteletbérletet. Ezt a gesztust, a sport múltamat összegző saját versemmel köszöntem meg a menedzsmentnek. Majd, a 2019-ben, az új Illovszky Rudolf stadion átadásakor láttam, hogy a kis írásom összefoglalva kikerült a gyönyörű, új létesítmény egyik falára. A titokban elhelyezett emléktábla rendkívüli melegséggel tölt el a mai napig.”

Magyarországon 30-40 éve még nem voltak külön, fogyatékos sportolóknak rendezett bajnokságok. Így, Kovács Győző is az országos bajnokság különböző szintjein küzdött ellenfeleivel. Egy szerencsés véletlennek, a „magyar tengernek” és az akkori rendszerben elterjedt munkahelyi üdültetésnek köszönhetően ismerkedett meg hazánk legnagyobb, mozgássérült sportolókkal foglalkozó klubjával és váltott.

„Egészen 1981 vagy ’82-ig asztaliteniszeztem NB/II-III szinten, az egészségi állapotom már nem bírta ezt a terhelést, így addigra elfáradtam egy kicsit fejben és lélekben egyaránt. Hobbiszerűen továbbra is lejártam „poénokat gyártani”, szóval nem szakadtam el teljesen a sportágtól, de kellett egy kis pihenő. Aztán 1983-ban, egy balatonszéplaki nyaralás alkalmával, Apor Györggyel, a mozgássérült asztalitenisz-válogatott akkori vezetőedzőjével játszottam egyet, mint később kiderült. Mivel vittem magammal az ütőmet mindenhova, így bármikor kapható voltam egy-egy pingpongcsatára. A mérkőzések után meg is hívott játszani a Halassy Olivér SC-be. Sajnos, akkoriban nem nagyon lehetett hallani a fogyatékos sportról, riportok pedig pláne alig készültek, szóval számomra ez újdonság volt dacára annak, hogy egyszer már láttam korábban játszani az első magyar paralimpiai bajnokot, Tauber Zoltánt. Ő egy igazi zseni volt. Tudását látván jó értelemben rázott ki a hideg az első alkalommal, nagy löketet adott. Zolival egyébként 1983-tól, több mint 30 évig csapattársak is voltunk a HOSC-ben. Egy évvel később, 1984-ben pedig már New York-ban a paralimpián voltam, mint a magyar csapat tagja és ezüstérmet szereztünk. 1986-ban letettem az edzői szakvizsgát, a korábban megszerzett bírói képesítés mellett, majd 2008-ban a fogyatékosok sportképesítő vizsgáján tettem le kiváló eredménnyel. Éveken át edzősködtem versenyzés mellett, ahogy időm engedte.”

Sokaknak jelentett a sport utazási lehetőséget, tapasztalatszerzést. Így ismerte meg Kovács Győző a „vasfüggönyön” túli világot, lehetőségeket.

„Az Amerikai Egyesült Államokban, 1984-ben minden újként hatott. Megfogott a látvány, a körítés, az épületek és a verseny utáni ünnepi hajóúton kapott tapsköszöntés a hangosbemondón bekonferált paralimpiai csapatezüstérmünkért. New York fantasztikus volt, de Szöulban még inkább leesett az állunk, amikor teltház fogadott minket a nyitóünnepségen. Láttuk és tapasztaltuk korábban, hogy külföldön már más szinten tartanak a parasportágak, de ott, 1988-ban ez mégis meglepő volt. Majd, négy évvel később Barcelona még ezt is felülmúlta, egy csodaesemény volt. Hihetetlenek voltak a körülmények, a tengerpart, a gyönyörű város, a szolgáltatások minősége, az éttermek, a közvetlen emberek. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság akkori vezetője, Juan Antonio Samaranch beváltotta ígéretét, valóban odafigyelt a paralimpiai játékokra.”

Viszont a sok jó emlék között megbújik egy kevésbé kedves eset is, ami hűen tükrözi a parasport akkori helyzetét.

„Szöul más miatt is különleges volt. Az egyéni negyeddöntőben 19-19-es állásnál szervához készültem és sajnos leesett az ütőm, majd három darabra tört, mivel a 2 domború nyélrész levált. Csereütőm nem volt, mert egy nagyon különleges, mahagóni, karbonbetétes, offenzív, stiga fával játszottam, amit nagyon nehéz volt beszerezni. Próbáltuk gyorsan megragasztani, vagy valamilyen módot találni az összerakására, de nem sikerült. Így, bár nyerésre álltam, de végül sajnos kiestem a nyugatnémet ellenfelemmel szemben. Őt végül Szepesi Attila csapattársam legyőzte az elődöntőben és Attila végül ezüstérmes lett, aminek nagyon őrültem akkor is, de egy kicsit keserédes történet ez számomra, az elmaradt magyar elődöntő miatt” – emlékszik vissza, a Dél-Koreában, csapatban bronzig jutó egykori játékos.

A paralimpiai érmeket mindig megelőzi egy születéskori rendellenesség, betegség vagy baleset. A sport reményt és esélyt ad, de az Európa-bajnok továbbra is küzd a lassú folyamattal, ami egyre inkább megnehezíti életét.

„A SOTE különleges betegségek intézetében is voltam, mert nincs semmi szakirodalom a betegségemről. Rengeteg kezelésre jártam, járok, de sajnos megállíthatatlanul rosszabbodik a lábam állapota, olykor lassabban, olykor gyorsabban, de ez egy hosszú folyamat. A körülbelül 50 éve tartó rehabilitációs kezeléseim érdekében tett saját erőfeszítéseimet az ORFI Kórház vezetése 2015-ben – egy ünnepi ceremónián - Betegkurázsi Oklevéllel díjazta. Lelkileg, a mostani állapot a legnehezebb, mert már nem tudok asztaliteniszezni, nem tudok úgy nyüzsögni, mint fiatal koromban, hiszen a lábam merevsége és az izom sorvadása már nem teszi ezt lehetővé. Korábban versenyeket szerveztem, csapattársakat edzettem, fiatalokat tanítottam, de ezek hiányában nagyon nehéz megélni a hétköznapokat. Szerencsémre, feleségemmel még mindig együtt vagyunk és bár sportolói pályafutásomat az elején nehezen élte meg egyszem kisfiúnkkal egyetemben, de valószínűleg akkora problémát mégsem okoztam az otthoniaknak, hiszen akkor nem készülhetnék a 45. házassági évfordulónkra.” – vallja be őszintén a sokszoros magyar és kétszeres Top 10 bajnok.

„Az asztalitenisz körforgásában eltöltött 50 év alatt azért más is történt velem. Egykori főnököm a VII. kerületi önkormányzatnál elküldött fodrászhoz, mert szerinte a hosszú hajam nem volt megfelelő hajviselet abba a munkakörnyezetbe. Ennek eredményeként 7-8 évig országosan jól ismert hajmodell lettem és mai napig ugyanahhoz a fodrászhoz járok. A hajam pedig onnantól kezdve mindig rendben volt, még a főnököm számára is.”

„Már gyermekkoromban, nagyon jó hangom volt. Az általános iskolában mindig felkértek az ünnepségeken, én voltam az egyik szólista. Ennek folyományaként az 1970-es években tagja voltam és sikeres vizsgát tettem Toldy Mária Táncdal Stúdiójában, továbbá az Országos Szórakoztatózenei Központ Táncdal Stúdiójában és a Magyar Rádió 8-as Stúdiójának felvételi meghallgatásán. Végül, a komolyabb karrier nem jött össze, mert anyagilag az órákat, képzéseket nem bírtam volna kitermelni, ráadásul lakásra is akkortájt volt lehetőségünk, így a választás egyértelmű volt számomra. Az éjszakai életmódot valószínűleg nehezen viseltem volna, szóval így utólag nem is bánom.”

Kovács Győző nem csak az asztalnál állva dolgozott meg a sikerekért. Hatalmas, már-már múzeumi méretű gyűjteménye van a hazai mozgássérült asztalitenisz sportolók relikviáiból, anyagaiból, történeteiből. A történelmi jelentőségű kollekció egyik legékesebb darabja az a góliát díszütő, amin szinte kivétel nélkül minden, eddigi magyar világ-, és Európa-bajnok asztaliteniszező aláírása rajta van Barna Viktortól kezdve, a világbajnok hármason át Bátorfi Csilláig, nem kihagyva a magyar para-asztalitenisz legjobbjait sem, így Erdei Ilona, Erdős Lajos, Majsai Károly, Pusztafiné Kovács Judit, Sasváriné Paulik Ilona, Szepesi Attila és Tauber Zoltán szignója is szerepel a fán. A már régen elhunyt legendáink hiteles aláírásait a japán digitális asztalitenisz múzeum relikviái között találta meg és gyűjtötte össze.

„Úgy érzem, hogy a lehetőségekhez képest, azokból amik a rendelkezésre álltak vagy magam számára meg tudtam teremteni, majdnem a legtöbbet hoztam ki. Az érmek lehetnének fényesebbek, de mindent megcsináltam és kipróbáltam, amit szerettem volna. Büszke vagyok arra, hogy sikereimet több mint 30 éves aktív és felelősségteljes munka mellett értem el. Nagyon sajnálom, hogy a Kereskedelmi és Hitelbank Zrt-nél eltöltött munkaviszonyom idején a munkáltató cégem még nem volt a mozgássérült sport kiemelt támogatója, de szerencsére ez a helyzet megváltozott évekkel ezelőtt. Mindig segítettem a következő generáció tagjainak és mindig sikerrel is jártam.”

„A sport sok mindent adott az életemben. A sport tanít, jobb emberré tesz, kiváló személyiséget formál és segít. Célratörőbb, közvetlenebb, őszintébb az az ember, aki sportol. Ezek miatt is szerettem meg annyira a sportot, a sportolás lehetőségét.”

Kiváló nemzetközi versenyeredményeit (paralimpiai, vb és Eb érmek), valamint a mozgássérültek sportjában kifejtett több évtizedes tevékenységének elismeréseként 2011-ben a Magyar Paralimpiai Bizottság Paralimpiai Érdeméremmel díjazta Kovács Győzőt.