Menüpontok

Pálfi Judit – Szekeres Pál nélkül lehet, nem lennék ma itt

Mindössze 23 évesen szenvedett balesetet, de nagy küzdelem árán sikerült túljutnia a nehézségeken. A háromszoros paralimpiai bajnok, Szekeres Pál bíztatására kezdett vívni és tehetsége, kitartása végül négy paralimpiai ezüstérmet, valamint egy világbajnoki címet eredményezett. Pálfi Judittal beszélgettünk.

Éppen húsz éve, 1991-ben volt egy autóbalesetem, aminek következtében deréktól lefelé lesérültem. Ugyanabban az évben, amikor Szekeres Pál, aki elindított a páston, kerekesszékes vívásban. – kezdi gyorsan, röviden és tömören Pálfi Judit a beszélgetést.

Fiatalon, balesetem előtt inkább lustának jellemezném magam. Sokszor megelégedtem egy bizonyos szinttel, de ez később megváltozott. Sok éven át kosárlabdáztam, az általános iskola alsó tagozatától egészen gimnáziumi éveim végéig. Akkortájt nem gondoltam, hogy valaha közöm lesz a víváshoz. A sport már akkor is jelen volt életemben és rengeteget számított személyiségfejlődésemben. – emlékszik vissza az Athénban két ezüstöt is szerző egykori vívó.

A baleset okozta sokkot, traumát mindenki másképp dolgozza fel. Sokakban, rengeteg kérdés marad megválaszolatlanul és nehezen találják a dolgok értelmét. Hasonló módon élte meg Pálfi Judit is a két évtizeddel ezelőtti balesete utáni időszakot.

Mindössze 23 éves voltam, hirtelen nem tudtam, mi lesz velem. Még otthon laktam a szüleimmel és hatalmas kihívás volt feldolgozni a történteket. Nagyjából másfél év kellett, mire magam mögött hagytam az önsajnálatot és újra fényesebbnek láttam a világot. Addigra a súlyommal is meggyűlt a bajom, de a sport ismételten segített, hogy rátaláljak a helyes útra. Ehhez Pali is kellett, akit szüleink révén már régóta óta ismertem és középiskolába is együtt jártunk. Tanácsára kezdtem el vívni, pedig kosaras múltam miatt a kerekesszékes kosárlabda érdekelt, de akkoriban friss sérültként nem tudtam felvenni a ritmust. Nélküle lehet, nem lennék ma itt. Ekkor tanultam meg vezetni is, aminek köszönhetően munkába is állhattam, így még teljesebbé vált az életem.


Athén, 2004

Kockázat nélkül nincs siker, tartja a régi mondás. Márpedig belevágni valami újba, mindig magában rejti a veszélyt, a kihívást. Judit 24 évesen kezdett vívni, de a sport szerelem volt első látásra, bár az elején még távolinak tűnt a versenysport.

Kun Csabánál tanultam vívni a Vasas SC-ben. Rengetegen voltak akkoriban a vívó szakosztályban, de mi, parasportolók, csak néhányan. Az integráció még nem különösebben volt ismert, de semmilyen hátrányt nem tapasztaltunk. Kezdetektől fogva tetszett a vívás, de soha nem gondoltam, hogy vívó leszek, akkor még nem láttam magam paralimpiai vagy világbajnoki érmesként. Emlékszem, hogy a ’96-os paralimpiára, Atlantába csak Palinak volt kvótája, de volt egy szabadkártyánk és egyik éjjel telefonált Pali, hogy mehetek. Nagyon boldog lettem. Ez volt az első igazán komoly versenyem és eredményem. Akkortájt egy könyvkötészetben dolgoztam és mellette sportoltam naponta egyszer, de olykor akár kétszer is. Szerencsém volt, mert a családom és a környezetem mindenben támogatott.

Öt paralimpia, közel két évtized, megannyira remek párharc, eredmény és kitartás. Kezdjük az elején, 1996, Amerikai Egyesült Államok, Georgia állam, Atlanta, X. Paralimpiai Játékok, nyitóünnepség.

Atlanta elképesztő élmény volt, a nyitóünnepségre pedig mai napig libabőrösen emlékszem vissza. Tele volt a stadion, mindenki tapsolt, éljenzett. Elképesztő volt látni a felfokozott hangulatot az emberek arcán. A hatalmas stadionban, a magyar paralimpiai csapat felszerelésében képviseltük hazánkat, ráadásul a szüleim és párom, ma már férjem is velem voltak a verseny ideje alatt. Az elődöntő alatt nagyon izgultam, nyertem és talán túlságosan is megnyugodtam a végső küzdelemre. Végül ezüstérmesként zártam, de egyáltalán nem voltam csalódott, hiszen az első nagyobb versenyem volt az amerikai.

A következő verseny a paralimpia után a világbajnokság volt, ahol ismételten ezüstérmes lettem, és újra csak a francia ellenfelem tudott legyőzni. Ő akkoriban verhetetlen volt számomra. Ausztráliába, Sydneybe már Beliczay Sándor tanítványaként és nagyon jó formában érkeztem. A csoportkörben összesen kettő vagy három tust kaptam tőrben, de valami történhetett, mert a negyeddöntőben értelmezhetetlenül vívtam és kikaptam. Szerencsére, gyorsan túltettem magam a csalódáson és magamnak is meglepetést okozva párbajtőrben másodikként végeztem. Majd jött a hazai világbajnokság, ahol tőrben nyerni tudtam. Az volt pályafutásom csúcsa, hatalmas élmény volt. Dani Gyöngyivel vívtam a döntőben és azt hittem, ő fog nyerni, de végül nekem játszották a himnuszt a budapesti Körcsarnokban. Athénban már megjelentek egyéni versenyszámokban a távol-keleti versenyzők és taroltak, de csapatban mindkét fegyvernemben ezüstéremig jutottunk és csodálatos élményeket szereztem. Imádtam együtt lenni és vívni a lányokkal. Velük visszavonulásom óta sajnos kevesebbet találkozunk, és nagyon hiányoznak. Pekingben, 2008-ban nem rendeztek csapatversenyeteket, egyéniben pedig nem tudtam kiemelkedőt nyújtani. Londonba, utolsó paralimpiámra sérülten utaztam, leszakadt bicepsszel és sajnos nem sikerült dobogós helyen végezni, ráadásul a csapatok létszámát levették négyről három főre, így kimaradtam.


Athén, 2004

Minden sportoló aktív pályafutása egyszer véget ér. Az okok különbözőek, de a sérülések sokszor játszanak szerepet.

Londonban éreztem, már nem bírja a testem az igénybevételt. Egyre több sérülésem lett és egyre lassabban regenerálódtam. Bár a vívást tiszta szívből szeretem mai napig, 2012-ben éreztem, nincs tovább és ezzel párhuzamosan jöhet az élet. Mindig is vonzottak az adminisztrációs, koordinációs feladatkörök, munkafolyamatok. Elsőként a Nemzeti Fejlesztési Minisztériumban dolgoztam, manapság pedig a Mozgásjavító EGYMI-ben vagyok iskolatitkár. Nagyon elfogadó a környezet, ahol abszolút megbecsülik a munkám.”

Pálfi Judit 2005-ben életet adott kislányának és bár már nem vív, a sporteseményeket minden alkalommal követi legyen szó bármilyen sportágról.

Ép testben ép lélek. Ha nincs sport, akkor nem tudom, hol lennék most. Az egész életemben benne volt a sport, édesapám mindig azt akarta, hogy mozogjunk és ezt próbálom a lányomnak is átadni. Kitartást és rendszerességet tanultam a sport által, mindenkinek érdemes sportolni. Elsősorban saját magunkért, hogy éljük meg a világot magunk körül, hogy tapasztaljunk, hogy élményeket gyűjtsünk. Fontos, hogy ne legyünk lusták, csak akaraterővel és munkával lehet fejlődni és előrébb jutni. Fizikailag elfáradni pedig mindig is remek érzés volt számomra. – vallja a négyszeres paralimpiai ezüstérmes.

Következő események

XVI. Nyári Paralimpiai Játékok

2021. augusztus 24.