Hazánk történelmének egyetlen parasportolója, aki egy paralimpián két különböző sportágban állhatott dobogóra. Fiatalon, tüdőbetegség következtében kezdett el sportolni, de ekkor még nem tudta, mit szán neki a sors. Egy sajnálatos üzemi balesetet követően változott meg teljesen élete, azonban ő nem adta fel korábbi törekvéseit. Ezúttal Nánási István osztotta meg velünk történetét.
Gyermekként bejártátok az országot, hiszen édesapukád katonaként dolgozott az akkori rendszerben, ami sok költözéssel járt. Nagykanizsán végezted el az általános iskolát és a kapcsolatod a sporttal is itt kezdődött egy komolyabb betegség miatt.
Már fiatalon érdeklődtem a sportolás iránt, kosárlabdáztam, cselgáncsoztam, kerékpároztam, de 15 éves koromban tüdőgyulladást kaptam. Ez nagyon megviselte a szervezetem, aminek következtében asztmás lettem. Akkoriban nem voltak erre a betegségre különféle gyógyszerek, így nem is igazán lehetett kezelni. A sportolást ezért kellett abbahagynom, mert nem bírtam tartani a lépést a többiekkel. Rátaláltam a „Mozogj Velünk” folyóiratra, ami leginkább testépítőknek készítettek. Általában voltak benne praktikák a megfelelő edzésformákhoz, bemelegítésekhez, ezeket pedig el kezdtem követni. Végül megragadtam a súlyzókat és kellő odafigyeléssel, az újságban feltüntetett légzésmódszerekkel végeztem az edzéseimet. Ennek köszönhetően egyre kevesebb légzési panaszom lett. A középiskola befejezése előtt Budapestre költöztünk, ahol felkerestem az imént említett folyóirat szerkesztőjét, Fekete Ferencet és jelentkeztem hozzá edzésekre. Nagyjából, egy év közös munka után sikerült szépen megerősödnöm. Házibajnokságokon indultam, ahol egészen jó eredményeim születtek. Persze a sportolás mellett valamiből meg is kell élnie az embernek, így a Volán ZRT.-hez kerültem, mint tehergépkocsi-vezető.
Végül ez a munkahely teljesen megváltoztatta az életed. Egy üzemi baleset következtében megsérültél és újra kellett tervezned sok mindent. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?
1983. március 21-én történt az az ominózus eset, ami után egy évet töltöttem kórházban. A baleset egy targoncasofőr figyelmetlenségének következtében történt. A 11 tonnás rakomány miatt nem látta, hogy előtte állok. Én félrehúzódtam, ezzel utat biztosítva a targoncásnak, de pechemre az pont arra fordult be, ahol én megálltam. Nagyjából két hónapig tartottak mesterséges kómában, amikor pedig felébresztettek még mit sem sejtettem a történtekről. Leegyszerűsítve egy nagyon súlyos vérmérgezést kaptam a balesetet követően, és amputálni kellett a lábamat. Amikor bekerültem a kórházba 100-110kg lehettem, a közel egy éves, kórházban töltött idő alatt 60kg-ra fogytam le. Ekkor fogadtam meg, hogy komolyabban veszem a sportolást, mint valaha.
Nem szegted meg a fogadalmadat, rögtön igyekeztél lehetőséget találni a hazai parasportban. Ekkor még hazánkban nem volt elterjedve az erőemelés, így az atlétikát ajánlották neked. Kezdetekben mennyire sikerült megbarátkozni ezzel a sportággal?
A Halassy Olivér Sport Clubot kerestem fel, ahol javasolták nekem az atlétikát. Húztam a számat, mert főképpen a testépítés foglalkoztatott engem addig. A TF atlétika pályájára kellett lemennem, ott ismerkedtem meg igazán a dobószámokkal. Utólag megerősíthetem, hogy egészen jól sikerült megkedvelnem a diszkoszt. Szépen fejlődtem, majd versenyeken kezdtem el indulni itthon, később pedig nemzetközi megmérettetéseken is. Megpróbáltak nevezni az 1984-es New York-i paralimpiára, azonban már túl későn adták le a jelentkezésem. Egyébként ezt nem bántam, hiszen még tartott a felépülésem a kórházi kezelésekből.
Úgy döntöttél nem adod fel az erőemelést. Az atlétika mellett vissza akartál térni a konditerembe is. Valljuk be, ez a két sportág eltér egymástól, mennyire volt könnyű összeegyeztetni az edzéseket?
Nem volt könnyű feladat, mivel a dobószámokhoz laza izomzat kell, de a sok erőemelés mellett könnyen kötötté válik az ember. Úgy voltam vele, hogy szeretem az atlétikát és az erőemelést egyaránt, ezért is indultam mindkét számban. Nem akartam kiválasztani egyet a két sportág közül, de szerintem ez volt a helyes út. Szerencsére, elmondhatom magamról, hogy mindkét versenyszámban dobogós eredményeket gyűjtöttem. Az para-erőemelés ismeretlensége miatt sokszor inkább integráltan indultam az épek között.
Mindig fontos a sportolóknál a családi háttér, a segítség. Elmondhatjuk, hogy a magánéletedben megkaptad a támogatást, és büszke családapaként váltál paralimpikonná.
Feleségemet még a balesetem előtt ismertem meg. Ekkor még csak udvaroltam neki, alakultak a dolgok. A kórházba kerülésemkor sokat látogatott engem, akkor is mikor kómában voltam. Ez azért volt érdekes, mert mai napig emlékszem arra, hogy néha beszélt hozzám pedig nem voltam eszméletemnél. Sokat támogatott a felépülésem alatt, amiből hamar rájöttem, tényleg szeret engem, a sérültségem ellenére. Összeházasodtunk, majd három gyermekünk született. Folyamatos támogatást kaptam a családomtól, ez sok erőt adott.
Igaz, hogy New York-ban nem, de Szöulban az 1988-as paralimpiára már sikerült kijutnod. Ez merőben eltérhetett az eddig megszokott versenyeidtől, hogyan élted meg ezt?
Kezdhetjük is azzal, hogy a kiutazás majdnem 29 óráig tartott. Nem tudok sokáig megmaradni egy helyben, ez akkor is igaz volt rám. Erre pedig egy lapáttal rátett az izgalom is a paralimpia miatt. A legelső napon kezdődött el számomra a versenyzés, ráadásul súlylökésben. Az ellenfeleim mind protézist használtak, én pedig egy lábon álltam a dobókörbe. Nem szerettem volna ilyen segítségekkel élni, az előtt se tettem. Egyébként is, az ellenfeleim műlábai nagyon speciálisok lehettek, hiszen könnyedén tudtak vele forogni. Az elért eredményemmel, én úgy láttam, hogy sikerült megnyernem a versenyt. Szerintem valami hiba csúszhatott a jegyzőkönyvezésbe, mert az utolsó versenynapon rendezték az medál ceremóniát, én pedig hivatalosan második lettem. (szerk.kieg.: A Magyar Paralimpiai Bizottság már korábban felvette a kapcsolatot a Nemzetközi Paralimpiai Bizottsággal a helyzet tisztázása miatt.) Mivel több nap eltelt a súlylökés és az eredményhirdetés között, már késő volt fellebbezni.
Az ezüstérem is szépen csilloghat, főleg, ha két sportágban sikerül remek eredményt elérni. A dobószámok mellett, erőemelésben indultál még Dél-Koreában. Elmondhatod magadról, hogy sporttörténelmi sikert értél el szerepléseddel.
Ha jól tudom, azóta egy paralimpián nem lehet két különböző sportágban indulni. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen ez nekem még megadatott. Ahogy korábban említettem, nem tudtam volna választani az atlétika és az erőemelés között. Utólag visszagondolva, nem volt egyszerű a paralimpiát megelőző pár hét számomra. Nagyjából egy hónappal az indulás előtt kirúgtak az edzőteremből, mivel folyton a fekvenyomó padot használtam. Gyorsan kellett találnom egy új helyet, ahol folytathatom a felkészülést. Kőbányán, egy korábbi ismerősön keresztül találtam egy termet, ami tökéletes volt számomra. Ha nincs ez a terem, akkor lehet most nem mondhatnám el magamról, hogy erőemelésben is ezüstérmes lettem.
Az eredményes szereplésednek köszönhetően további lendületet kaptál. Világ és-, Európa-bajnokságokon, valamint világkupákon vettél részt, ahol legtöbbször dobogós helyen végeztél. Egyértelmű célod lett a soron következő paralimpia, Barcelona (1992).
Az előző paralimpiát megelőzően nem volt könnyű felkészülésem, de Barcelona előtt még nehezebb helyzetbe kerültem. Nagyjából egy hónappal a kiutazás előtt kórházba kerültem tüdőgyulladással. Sokat voltam ágyhoz kötve, nem igazán tudtam mozogni. Azonban, nem akartam ezt annyiban hagyni, négy év felkészülése mehetett volna kukába. Esténként titokban haza jártam, ahol tudtam erősíteni. Szerintem ez időszak alatt sikerült életem legjobb formáját elérni. Szerencsére, a paralimpia előtt már kikerültem a kórházból és utazhattam a csapattal. Viszont három nappal a verseny előtt beültünk Szávai Csabával szaunázni, ami nem tett jót a tüdőmnek, illetve az asztmámnak, belázasodtam. Antibiotikummal kellett kezelni és kérdőjelessé vált a versenyzésem. Mindenesetre, megmondtam a csapatvezetőknek, hogy nem ezért készültem négy évet erre a versenyre, akkor is el fogok indulni. Végül ugyan lázasan, de lefeküdtem a fekvenyomó padra és negyedik helyen zártam. Súlylökésben is indultam, azonban nem sikerült túl jól a betegség miatt. Ekkor valami teljesen eltört bennem.
Ez egy olyan fordulópont lehetett a sportolói pályafutásodban, amit nehéz visszacsinálni. Teljes magabiztossággal döntöttél arról, hogy befejezed és az életed egyik következő szakaszába lépsz?
Nyilván, a Barcelonába történtek is közrejátszottak, nem tagadom. Sajnos emellett feleségemnél rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, így pedig újabb döntéseket kellett hoznom. Nem csak a sportolást, de a munkahelyemet is otthagytam. Szerettem volna minél többet megtenni azért, hogy a párom mellett lehessek. Az orvosok nagyjából fél évet adtak neki, miután áttét keletkezett az agyában. Azért elmondhatom, sikerült ezt az időszakot meghosszabbítanom neki. Több időt töltöttünk együtt, és láthatta felnőni a gyerekeinket.
Tragédiát mindenki máskép dolgozza fel, nem voltál könnyű helyzetben. Kicsit az egészségügyi állapotod is romlott, ami szerencsére azóta már helyre állt. Hogyan sikerült mindezt a sokkot feldolgozni, majd a magánéleted tovább alakítani?
Lekopogom, az egészségem már rendben van. Édesapámtól örököltem egy telket, oda szoktam kijárni általában. Sokszor a környék macskáit, kutyáit etetem, szinte mondhatni az enyémek ezek az állatok. A telken egyébként terem szőlő, igyekszem azt is megfelelően gondozni, termeszteni. Kialakítottam egy nagyon hangulatos erősítőtermet magamnak, illetve gyerekeimnek. Szerencsére sűrűn szoktak lejárni, akkor tudunk több időt is eltölteni együtt. Időszaktól függ, hogy én mikor tudok velük edzeni, de igyekszem nem elhanyagolni magamat. Sosem szabad abbahagyni a sportolást, valamilyen mozgás kell az emberek életébe. Ezt szeretném, ha sokan elhinnék és nem engednék el teljesen magukat.
