Az embert megigézi az örökkévalóság. Azt kérdezzük hát: visszhangot vernek-e tetteink a századok során? Hallják-e nevünket idegenek, ha már rég nem leszünk? Kérdezik-e majd, kik voltunk? Milyen bátran küzdöttünk, milyen lángolóan szerettünk? – hallható a Trója című filmben.
A magyarok 112 éve alapították meg az első fogyatékossport-egyesületüket. Ötvenkét esztendeje megnyertük az első paralimpiai érmünket, 48 éve pedig az első aranyat, Tauber Zoltán nevéhez fűződik, asztaliteniszben szerezte. Huszonhét esztendeje létrehoztuk a Magyar Paralimpiai Bizottságot. Három éve, Tokióban pedig megnyitottuk a magyar parasport aranykorát: a 16 érem, a hét arany minden idők második legjobb eredménye, a nemzetek ranglistáján elfoglalt 18. helyezés pedig holtversenyben a legjobb.
A felelősség a múltból jön és a jövőbe tart. A pillérek, az alapok a helyükön. A Párizsba készülő sportolók már az erős falakat, a biztos tetőt építik.
A paralimpiai játékokon – melynek elődjét 1948-ban, az angliai Stoke Mandeville-ben szervezték meg először és melyet 1960-ban, Rómában hívtak először így – a mozgásukban, látásukban gátoltak és értelmi képességeikben enyhén korlátozottak vesznek részt. A hallásukban korlátozottak, a szervátültetett és értelmi képességeikben súlyosabban gátolt sportolók (speciális olimpikonok) más nemzetközi versenyrendszerekben vehetnek részt. A fogyatékossport nemzetközi rendszere nagyon összetett. A hazai egy fokkal egyszerűbb: a Magyar Paralimpiai Bizottság a Magyar Olimpiai Bizottsággal azonos közjogi szinten, köztestületként képviseli és irányítja a teljes magyar fogyatékossportot.
A párizsi paralimpián, mely a nyári játékok sorrendjében a tizenhetedik lesz, hazánk 39 sportolója augusztus 28. és szeptember 8. között, 11 versenynapon, 13 sportágban, 68 versenyszámban szerepel majd.
Egy paralimpia előtt elkerülhetetlen, hogy szóba kerüljön, hány éremre, hány aranyra számítunk. A magyar paralimpiai csapat jelentős sportközösség, minden versenyt komolyan vesz. A mieink 68 aranyéremért utaznak. Egy háztömb körüli futóversenyre, iskolai kispályás focibajnokságra és paralimpiára sem érdemes másképpen benevezni, mint hogy meg akarja nyerni az ember. Ez a versenysport lényege, esszenciája. A Coubertinnek tulajdonított eszme a részvételről fontos, szép gondolat, de egy másik korban született. A profi sportoló (márpedig a paralimpikonok döntő része már az) feladata (ha úgy tetszik, munkája), hogy győzzön.
Persze lesznek ellenfelek, játékvezetők, váratlan körülményekkel is számolni kell, de mi csak magunkkal foglalkozunk.
Az olimpia és a paralimpia ugyanazokban a létesítményekben zajlik: a falu, a médiaközpont, a kiszolgálólétesítmények ugyanazok, a versenyhelyszínek is, bár azok között funkcióváltások vannak azért. Mára ez is alapelv: az összes helyszínnek akadálymentesnek kell lennie.
A francia fővárosból érkező hírek nagyon biztatóak a nézőszámok tekintetében is. A versenyek legnagyobb részére már nem lehet jegyet venni, telt házak várják a sportolókat. Bizonyos, hogy az a hangulat, amely lenyűgözte az olimpikonokat a nemrég véget ért játékok során, óriási hatással lesz a parasportolókra is. Arról már nem is beszélve, hogy ők milyen hatással lesznek a lelátókon ülő, többségében ép nézőkre. Olyannal, amit ezzel a mondattal szoktunk kifejezni: fogyatékosnak lenni nem azt jelenti, mint vesztesnek lenni. Százezrek fogják átérezni ennek az igazságát.
A televíziós és internetes közvetítési jogokat szinte az egész világon értékesítette a Nemzetközi Paralimpiai Bizottság. A küzdelmek – a magyar érdekeltségűek biztosan – élőben lesznek láthatók a magyar közmédiában, az M4 Sport és az M4 Sport+ csatornán. Nem egy kiváló magyar parasportoló pályája indult úgy, hogy a televízióban látta először, van arra lehetőség, hogy egy fogyatékos ember sportoljon. Hátha ezen a nyáron is tehetségek tucatjai ismerik meg a parasport által nyújtott távlatokat.
A magyar parasport kitett magáért a tokiói játékok óta eltelt három esztendőben. Akkor tíz sportágban voltak jelen a magyar sportolók, most hárommal többen lesznek ott. A sokkal korábbi paralimpiákon már indultak versenyzőink cselgáncsban, bocciában és lovas számokban, öröm, hogy most visszatérnek ezekbe a sportágakba is. S a teljes csapat létszáma is növekedett eggyel.
A magyar parasport óriási sportszakmai fejlődésen ment keresztül az elmúlt években és sokkal nagyobb a társadalmi presztízse is. Meg a pénzügyi támogatottsága is. Ezért köszönet mindenkinek, aki felelősen, szeretettel és nagyvonalúan segített.
Edzőkkel, kísérőkkel, egészségügyi és médiacsapattal, az irodai munkatársakkal együtt 120 derűs, erős és tettre kész ember utazik a paralimpiai játékokra. Számítanak mindenkire, minden magyarra. Nemcsak Párizsban, a játékok napjaiban, hanem addig is és utána szintén.
A magyar fogyatékos sportközösség története nem szakad meg a paralimpia záróünnepségével. Nem négy év múlva kerülnek újra elő.
Magyarország és nemzeti közösségünk tartozik ezeknek a sportolóknak és mindazoknak, akiket képviselnek. Tartozik figyelemmel, tisztelettel, elismeréssel – és mint a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke tudom, hogy azok az intézmények, szervezetek, családok, közösségek, amelyeket ennek az írásnak az olvasói is képviselnek, ezt a tartozást le fogják róni. Ennek a tartozásnak a része az is, hogy a paralimpiai helyezések után járó állami jutalom összegében jelentős növekedést szeretnénk elérni. Nem az olimpikonokhoz képest, hanem saját magukhoz mérve őket, elismerve mindazt a teljesítményt és presztízst, amelyet a folyamatos fejlődésükkel elértek. Ezer okból megérdemlik.
Az állami elismerés mértéke nehéz és összetett kérdés. A paralimpiai és olimpiai érmesek (és edzőik, nevelőedzőik, szövetségi kapitányaik) életjáradéka fillérre megegyezik. Az egyszeri jutalmuk nem, de az a lépés már megtörtént, hogy nem százalékos arányban veti össze a két sportközösség jutalmának mértékét a jogszabály. Korábban százalékos arányt határozott meg, ezzel azt sugallva, mintha egy paralimpikon teljesítménye töredéke lenne egy olimpikonénak. Ma már a rendelet nem egymáshoz méri őket, helyesen. Mostantól pedig az a dolgunk, hogy a paralimpiai helyezések utáni egyszeri jutalom emelkedjen. Emellett fogunk érvelni.
Most, a paralimpia környékén könnyű, vagy legalábbis könnyebb szeretni a fogyatékos sportolókat. Ma könnyebb ígérni is. De jönnek majd másféle napok is. Jó volna, ha senki sem felejtené el akkor sem, amit most érez és megfogad!
A Magyar Paralimpiai Csapat néhány napja letette az esküjét. Minden magyar azt kívánja nekik, hogy ami a fogadalmukban és mögötte van, váljon valóra. A Magyar Paralimpiai Bizottság munkatársai pedig arra tettek fogadalmat, hogy vigyáznak rájuk és épségben hazahozzák őket.
Addig azonban még sok minden történik majd. Nagy küzdelmek várnak rájuk, és ők meg fogják nyerni őket. Így vagy úgy, de mindet megnyerik. Az összeset, kivétel nélkül.
És mesélni fognak róluk. Pontosan úgy, ahogyan Odüsszeusz fohászkodik a Trója című film végén: „Ha valaha elbeszélik történetem, mondják el majd, hogy óriások közt éltem.
Az ember úgy dől és kél, akár az őszi búza, de e néhány név soha nem merül feledésbe.
Mondják el majd, hogy láthattam Hektórt, lovak szelídítőjét, s mondják el, hogy Akhilleusz korában éltem”.
Legyenek olyan büszkék rájuk, a magyar fogyatékkal élő sportolókra, és arra, amit tesznek, amennyire csak tudnak! A párizsi paralimpikonok jelmondata így hangzik: Együtt erősebben, mint valaha!
Úgy legyen!
Forrás: nemzetisport.hu
Fotó: Víg Johanna, Lénárt Márton, Szalmás Péter
