Hajdú Levente (1942–2018) a gyermekbénulás járvány érintettjeként vált mozgáskorlátozottá. A Heine-Medin kórházakban, néhány barátjával közösen, maguk számára találták meg a mozgásos aktivitásban a játékban és a sportban rejlő örömöt. Fiatal felnőttként fogalmazódott meg benne, hogy a mozgáskorlátozottság ellenére a sport az egyik, ha nem a legfontosabb eszköz, az esélyegyenlőség és az integráció elérése érdekében. Saját elhatározásából és akaratából, a családja támogatásával egyetemre járt, és középiskolai magyar–történelem szakos tanári diplomát szerzett. Nevelőtanárként majd később oktatótanárként a Mozgásjavító Általános Iskolában dolgozott, ahol diákjai nagyon szerették és tisztelték. Paulov Endre volt diákja a búcsú pillanatában így emlékezett volt tanáráról: Valamikor, mint diákjai tőle tanultuk az élet, a természet és a Világ törvényeinek összefüggéseit. Ismerjük, hogy az élet keletkezése mindig magában hordozza a halál lehetőségét is de egyben a boldogságét is, amelyet egykoron oly játszi könnyedséggel szívtunk magunkba. Ezért legyünk hálásak a Jó Istennek, hogy Levi-bát megismerhettük, közünk volt hozzá és régi tiszteletünk - amelyet az intézetben éreztünk iránta - barátsággá érhetett az idők során. A tudás, amit önzetlenül adott át nekünk talán mára már bölcsességé érett bennünk, hajunk ugyan kissé fakóbbá vált, de emléke itt ragyog a lelkünkben ifjúi hévvel és soha nem eresztjük el, amíg csak ezen a Földön élünk. A mag, amit elvetett termő talajra talált bennünk és mára már erős fává terebélyesedett. Ezekbe az ágakba kapaszkodunk ma is, ez határozza meg erkölcsi tudatunkat, életünk alakulását.
A tanítási órákon túl diákjaival együtt, a délutáni és esti, de még a hétvégi szabad idejüket is a tornateremben töltötték. A gyerekekkel közösen, saját maguk szórakoztatására találták ki a kézi foci- és az ülőlabda csapatjátékokat. Elsősorban a csapatsport összetartó és közösségformáló erejében hitt, de az iskolai pingpongasztal körül is mindig megtalálható volt. Mindenki „Levi-bát” akarta megverni. Nagyon sok tanítványának mutatott személyes példát, hogy a sport egy új lehetőség, amit ki kell használni. Több későbbi paralimpikon az Ő bátorítására kezdett sportolni.
A Halassy Olivér Sport Club (HOSC) megalakulásának egyik ifjú alapító személyisége volt, aki ötleteivel mozgatórugója volt a klub kezdeti fejlődésének. 1972-től egészen 1978-ig a HOSC második elnökeként irányította az egyesületet és a 1977-től a hazai paralimpiai mozgalmat is. Úttörő tevékenységet folytatott a nemzetközi kapcsolatok kiépítésében, elsősorban a német, francia és svéd partnerek segítségével. Vezetői munkásságának jelentős eredménye volt a Torontolympiádon (V. Paralimpiai Játékok-1976) való magyar sportolói részvétel engedélyeinek megszerzése. Megszervezte a magyar csapat kijutását, amelyen, mint asztaliteniszező lett volna résztvevő. A versenyek megkezdése számára elmaradt, mivel sorstársaival együtt neki is osztályrészéül jutott az a szégyen, hogy a magyar küldöttséget, politikai okokra hivatkozva a Magyar Népköztársaság Külügyminisztériuma hazarendelte. A politikai kényszerhelyzetben egy vezetőnek akkoriban nem sok választási lehetősége volt, mint az emigrálás (disszidálás), vagy a politikai utasítás megtagadás, ami a hazatérést követően politikai következményekkel, akár börtönbüntetéssel is járhatott, vagy a politikai parancs végrehajtása között lehetett választani. Ezt és az eseményeket követő politikai kényszerhelyzetet a haláláig nem tudta feldolgozni. A torontói eseményeket elhallgató politikái légkörében a HOSC elnökeként tovább igyekezett a hazai és nemzetközi versenyeztetést a sportolók számára biztosíttatni. Az OTSH által alapított Mozgáskorlátozottak Testnevelési és Sportbizottságának (MTSB) első elnöke lett. Az MTSB volt az első olyan országos szervezet, hazánkban, amely már nem egyesületi szinten szervezte a paraolimpiai - paralimpia hazai ügyeit. Az első hazai nemzetközi verseny (1971) társzervezője volt. Mint az MTSB elnöke 1978-ban - budapesti szervezésben - a BVSC sportlétesítményeiben rendezi meg az I. Nemzetközi MTSB Szpartakiádot több mint kétszáz külföldi és magyar résztvevő számára.
Aktív előmozdítója volt a szocialista országok közötti Intersport Ingválid (ISI) versenyeknek. Az 1970-es évek végére már tudott volt számára, hogy a torontói politikai döntést követően a Magyar Népköztársaság nem ad engedélyt az OTSH-nak a mozgáskorlátozottak nemzetközi sportmozgalmához való csatlakozásra, és az az1980.-évi pralimpiai játékoktól való kényszerű távolmaradást jelentette a magyar sportolók számára.
Hajdú Levente 1979-ben családjával együtt Svédországba emigrált, ahol egészen a 2017.-évi végleges hazatéréséig dolgozott és élt. A HOSC alapításának ünnepén - az első hazai Parasportnap alkalmából - az MPB vendégeként még részt vett, a mozgásjavítóban megrendezett találkozón, valamint a Parasportnapi gálaprogramnak is meghívott vendége volt.
Barátai, sporttársai és volt diákjai a hír hallatán megdöbbentek, hogy a 2003-ban a Paralimpiai Érdemérem kitűntetettjével, már nem tudnak találkozni és beszélgetni, és jó nagyot vitázni.
Nyugodjon békében, vigyázzon rá a hazai föld ahova visszatért, és mi, akik személyesen ismertük vigyázzunk emlékére.
-Nádas Pál -
