Vereczkei Zsolt felső végtaghiánnyal született Nyírbátoron. Kisgyermek korában három lánytestvérhez került, akik felnevelték őt Érsekcsanádon. Zsolt már fiatalon szerette a vízet, nem is gondolta volna mekkora jelentősége lesz életében. Pályafutása során hét darab paralimpián szerepelt, és mindig éremmel térhetett haza. Többször világcsúcstartóként tavaly év végén döntött visszavonulásáról, ám továbbra is segíti a hazai parasport mozgalmat.
Hogyan fonódott össze az életed a sporttal?
Érsekcsanádon nőttem fel, és már gyerekkoromba rengeteget jártam a vízpartokra, megfordultam az uszodákban is. A Mozgásjavító Intézménybe tanultam, ahol úszást oktattak nekünk, itt fedeztek fel engem is. Remek volt a vízfekvésem, sokat készültem, jártam edzésekre, hamar meglett az eredménye. Kezdetben hazai versenyekre vittek el engem, és egészen jó időket sikerült úsznom. Egyre több sikerélményem volt, ez pedig folyamatosan motivált, ennek is köszönhetem, hogy elindultam ezen az úton.
Hogyan emlékszel vissza legelső világversenyedre?
Teljes új volt ez számomra, olyan országokat láthattunk, amiket mások nem. A ’90 években elutazni nyugtra hatalmas élmény, nagyon élveztem, pedig akkor még nem repülővel, hanem busszal utaztunk több száz kilométereket. Az első világversenyem Barcelonában volt 1991-ben az Ifjúsági Paraúszó Európa-bajnokság. Egészen jónak mondható az ott elért eredményem, rengeteget tanultam belőle.
Összesen hét Nyári Paralimpiai Játékokon vettél részt, melyik volt a legkedvesebb számodra?
Egyértelműen Sydney (2000)! Pályafutásom harmadik aranyérmét nyertem paralimpián, illetve a kint élő magyar emberek olyan szeretettel fogadtak minket, amit nehéz szavakban leírni. Minden mozdulatunkat kisérték, elvittek minket kocsival a város különböző nevezetességeire, és persze szurkoltak nekünk. A világ másik végén voltunk, mégsem maradtunk magyar szurkolók nélkül.
Hogyan sikerült fenntartani a formádat?
Olyan sportoló vagyok, aki tudja, mikor kell teljesíteni a kötelező szintet. Koller Pista bácsi, korábbi szövetségi kapitányunk – aki sajnos már nem lehet közöttünk – mindig mondta nekem, hogy remek versenyzőtípus vagyok. Vannak, akik nagyon izgulnak, ez pedig befolyásolja az eredményüket. Nekem is voltak kevésbé jó versenyeim, de a megfelelő pillanatban mindig oda tettem magam. A sikerekben nagyban hozzájárultak nevelőszüleim, valamint a remek szakemberek, akik segítették a felkészülésemet.
Voltak olyan nehézségek, amik beárnyékolták a sikereket?
A szeretett nevelőszüleim elvesztése számomra lehető legrosszabbkor ért. 2008-ban Peking előtt, 2013-ban London után és 2016-ban Rio de Janeiro megelőző hónapokban. Mindegyik anyukámat a paralimpiák környékén veszítettem el, értük akartam nyerni. Magam se tudom hogyan sikerült érmet szereznem ilyen helyzetben, viszont ez hatalmas elismerés számomra.
Tavaly decemberben végleg szögre akasztottad az úszósapkát, miért?
Nem sok ember mondhatja el magáról, hogy hét paralimpián vett rész, és mindegyikről egy éremmel térhetett haza. Sokan kérdezték tőlem: miért nem próbálod meg nyolcadszorra? Persze, mintha ez csak így menni. Nagyon sok munkával jár kvalifikálni egy ekkora eseményre, kicsit már elfáradtam ehhez. Az se lenne jó, ha nem tudnék éremmel zárni Tokióban, rontana az eddigi mérlegemen. Én letudtam zárni ezt a történetet, mögöttem pedig egy csodálatos pályafutás van.
Mivel foglalkozol jelenleg?
Megalapítottuk az Impulzus a Parasport Jövőjéért Alapítványt, aminek én a tanácsadója vagyok. Olyan gyerekeket keresünk fel, akik valamilyen sérültséggel születnek, vagy baleset következében sérülnek meg és nem mernek nyitni a világ felé. Inspiráljuk őket a sportolásra, különböző lehetőségekkel próbáljuk őket támogatni. Igyekszünk sikeres fiatal parasportolókat segíteni a felkészülésük alatt, így remélhetőleg még jobb eredményt tudnak majd produkálni. Az álmom, hogy a Magyar Paralimpiai Csapat gyarapodjon, még több versenyzővel képviseljük hazánkat a világversenyeken, mögötte pedig legyen megfelelő utánpótlás.
Mit üzennél azoknak, akik félnek belevágni a parasportba?
Ne féljenek belevágni! A sport nekem teljesen átformálta a személyiségem. Nem vagyok bezárkózva, hanem élem az életemet, ahogyan azt kell. Pályafutásom után is rengeteg lehetőséget kaptam, ez pedig annak köszönhető, hogy mertem lépni a kellő pillanatban. A sport nekem rengeteget nyújtott, ezt más sorstársam is ugyan úgy megélheti.
