Hazánk első férfi látássérült paralimpikonja volt, aki dobószámokban kimagasló eredményeket ért el. A New York-ba (1984) vezető út egyáltalán nem volt zökkenőmentes, komoly kitartás árán juthatott el álmai versenyére. Czuth Gáborral nem sokkal születésnapja előtt beszélgettünk a teljes pályafutásáról.
Gyermekkorában hogyan tudta kezelni a látássérültségét?
Kezdetekben nem okozott akkora nehézséget, mint napjainkban. Tudni illik, az orvosok már előre megmondták, hogy folyamatosan rosszabbodni fog a látásom. Semmilyen szemüveg nem segítette a dolnagaimat, így sokszor nagyítót használtam. Fiatalabb koromban egyébként jól láttam a betűket, írni és olvasni is megtanultam. Annyira nem zavart akkortájt még a látássérültségem, hogy az általános, iskolát rendes oktatási rendszerben végeztem el. Falun nőttem fel, így sok választásom nem lehetett a tanintézmények terén. Ha nem láttam tisztán a táblát akkor előrébb ültem, más segédeszköz nem állt rendelkezésemre. Apám az általános elvégzése után azt mondta tanuljak valami szakmát, ezért elmentem asztalosinasnak. Egy évet voltam ott, majd elkezdett romlani a szemem, és kiderült a látáscsökkenésem. Ezt követően eltanácsoltak. 1963-ban felköltöztem Budapestre, a Vakok Intézetébe (napjainkban Vakok Állami Intézete) ahol kosárfonó ipari tanulóként vettek fel. Minden ugyanúgy működött, mint egy rendes szakiskolában. Elméleti, illetve gyakorlati oktatáson vettem részt két éven keresztül, majd a vizsgámat követően dolgozhattam a szakmában. Ezt a munkát 18 éven keresztül csináltam, amikor is elvégeztem egy gyógymasszőri képzést, ami kifejezetten látássérülteknek szólt.
A Vakok Intézetében jött a lehetősége a sportolásra?
Nálam idősebbek említették a Vakok és Csökkentlátók Wesselényi Miklós Sportegyesületét. Volt sakk szakosztály, turistaszakosztály, atlétika szakosztály, engem az utóbbi fogott meg leginkább. Az összes számban kipróbáltam magamat, a Vörös Meteor pályán (mai nevén Lantos Mihály Sporttelep). Végül pedig megragadtam ennél a sportágnál és mindennap jártam edzésre. A téli időszakban a Vakok Intézetének tornatermébe jártunk be, ott végeztünk különböző erősítéseket. Mindent szerettem csinálni az atlétikán belül, de leginkább gerelyhajításban, diszkoszvetésben, és súlylökésben jeleskedtem. Persze ez nem vette kedvemet az ugró, vagy futó számoktól sem. Napi szintén jártam le a pályára, ráadásul ezt mind munka mellett végeztem.
Mennyire volt nehéz összeegyeztetni a sportolást, a munkájával?
Általában reggel 7 órától dolgoztam egészen délutánig. A munkám végeztével pedig következhetett az edzés. Ez addig rendben van, míg nincsen feleség, gyerekek. Én szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a párom támogatott mindenben. Amikor tehette, jött szurkolni a versenyeimre.
Mikor jött el az a pont az életében, hogy komolyabban szeretne foglalkozni az atlétikával?
Kezdetekben házi versenyeken vettem részt. 1966-67 között több megmérettetés is volt, az eredményeim pedig folyamatosan javultak. Már ekkor számításba vettek a nemzetközi versenyeken. Utaztunk külföldre, ami abban az időben hatalmas szó volt. Nem sokan mondhatták el magukról, hogy ingyen utaznak, a Sport Kör állja a költségeket és ráadásul még zsebpénzt is adnak. A napidíjunkból pedig vehettünk kisebb ajándékokat az itthon lévő szeretteinknek. Az akkori legjelentősebb sporteseményem is Moszkvában került megrendezésre, 1968-ban. Összesen kilenc szocialista ország vett részt, két héten keresztül. Kaptunk pár napot az akklimatizációra, hiszen előtte két napon keresztül utaztunk ki a Szovejtunió fővárosába, vonattal.
Hogyan sikerült ez az első, jelentős nemzetközi versenye?
Újoncnak számítottam a kiutazó csapatnál, meg voltam illetődve emiatt rendesen. Viszont sikerült gerelyhajításban aranyérmet nyernem, de senki más nem nyert medált a magyar csapatban. Innentől kezdve a pályafutásom ívelt felfelé. A szocialista országok között nyilvántartásba kerültem. Volt, hogy évente kétszer-háromszor utaztam nemzetközi versenyekre. Még komolyabban vettem az edzéseket, voltak napok mikor délelőtt és délután is a pályán voltam. Ez már a paralimpiát megelőző időszakban történt, hiszen a munkahelyemről is hivatalos kikérővel távozhattam.
Ha már paralimpia, hogyan emlékszik vissza a torontói (1976) eseményre?
Ekkor utazhattam legelőször paralimpiára, ami szintén leírhatatlan élmény volt. Összesen ketten mentünk látássérültek, barátom Oláh József és én. Józsi az ugró, valamint futószámokban jeleskedett, míg én a dobószámokban. Atlétikában nekünk sikerült a nemzetközi szinteknek megfelelő eredményeket elérni. Torontóban diszkoszban, súlyban, gerelyben, és öttusában indultam volna. Fontos megjegyezni, hogy az öttusa akkor máshogy nézett ki, mint manapság. Beletartozott a gerelyhajítás, súlylökés, 100 méter síkfutás, távolugrás, és úszás. Gyerekkoromban voltam én vízben, a kötelező dolgokat megtanultam, de azért más volt versenyezni. Tehát tovább kellett képeznem magamat még úszásból is. Ezt általában munka előtt, hajnalban tudtam csak megoldani. Ami engem akkor nagyon meglepett, hogy a pontszámaim alapján az élvonalban tudtam lenni nemzetközi szinten. Eltökélve készültem a nagy megmérettetésre, kint Torontóba. Egy nappal a rajthoz állásom előtt a szovjet elvtársak értesítettek minket, haza kell mennünk. Dél-afrikai problémákra hivatkozva az összes szocialista ország bojkottálta a paralimpiát. Fiatalok voltunk, nem foglalkoztunk a politikai részével, illetve nem is igazán részletezték a döntésük okát. Utólag tudjuk, hogy a két ország közötti rossz viszony miatt rendeltek haza bennünket, de igazság szerint mai napig nem értem ezt a döntést.
Hogyan lehetett ezután folytatni?
Nem titkolom, rossz hatással volt rám ez a helyzet. A többieknek is köszönhetem, hogy nem adtam fel. Folyamatosan húztak, támogattak edzéseken. Ha a barátaim, csapattársaim csinálják tovább akkor én se adhatom fel. Készültünk a következő paralimpiára, amit 1980-ban, tehát négy évvel később rendeztek volna meg. Viszont számunkra ezt is eltörölték, miután Moszkva – avagy a Szovjetunió – nem akarta megrendezni. Úgyhogy megint paralimpia nélkül maradtunk. Voltak nemzetközi versenyeink, világbajnokságok, Európa-bajnokságok, sőt már nyugati blokk ország által megrendezésre kerülő megmérettetéseken is ott lehettünk. Ekkor már úgy éreztem nehéz a csúcsformát tartani. Egyre több kudarc ért engem, így pedig egyre nehezebb lett a felkészülés. Nem kevés befektetett munka veszett kárba azzal, hogy ismét paralimpia nélkül maradtunk.
Végül az 1984-es New York-i paralimpia megrendezésre került, és versenyezhetett is.
Nagyon sokáig ennek az eseménynek is kérdőjeles volt a megrendezése. Folyamatosan ment a bojkottálás a Szovjetek, és USA között. Végül a szocialista országok nem is vehettek részt az 1984-es Los Angeles-i olimpián. Szerencsénkre ezt a döntést sikerült kicselezni, miután átkeresztelték a paralimpiát. Más helyszínen, New York-ban a Világ Fáklya versenyen indulhattunk.
Gondolom a körülmények mások voltak, mint a korábban tapasztaltak.
Össze se lehet mérni az előtte lévő versenyeimmel. Ott ismerkedtem meg először a svédasztal fogalmával. Korábban sem voltak olyan rossz körülmények között a versenyeink, de az Amerikában tapasztaltak merőben mások voltak. Mindent tekintetbe véve hatalmas volt a felhajtás, szuper volt a szervezés.
Az elért eredmény pedig hab volt a tortán?
Dobószámokban indultam, és gerelyhajításban ezüstérmet nyertem. Hozzá kell tennem, hogy sajnos sérüléssel küszködtem az azt megelőző időszakban. Részleges achilles-ín szakadásom volt, ami a jobb lábamat érintette. Sokáig szenvedtem ezzel a makacs sérüléssel, bicegtem vele. Ezek ellenére kiutaztam én is, és második helyen végeztem. Csak gondoljunk bele, lehettem volna aranyérmes, ha nincs ez a sérülés. További két dobószámban sem szerepeltem rosszul, diszkoszban hatodik, súlylökésben pedig hetedik lettem. Az akkori Magyar Paralimpiai Csapat pedig azóta is a legsikeresebb a hazai paralimpiák történelmében. (13 arany, 11 ezüst, 5 bronz)
Milyen volt ennek a csapatnak a részese lenni?
Annak idején az emberre büszke volt a családja, gratuláltak a kollégák, de országos szinten nem volt túl nagy híre ennek az egésznek. A Népstadion (avagy Puskás Aréna) melletti szállodában tartottak nekünk egy fogadást, ahol a sportminiszter gratulált nekünk személyesen, és 5000 forintnyi utalványt kaptam. Ez nagyjából egy havi fizetésnek felelt meg akkor, ha jól emlékszem.
Újabb lendületet jelentett az a paralimpiai ezüstérem?
1985-ben a római Európa-bajnokságon vettem részt, akkor még motivált voltam. Két bronzérmet sikerült nyernem. Aztán az elkövetkezendő években folyamatosan álltam le. Kiöregedtem, már majdnem 40 éves voltam. Közrejátszottak a magánéletben történt események is. A munkám se tette lehetővé, hogy annyi időt töltsek el az atlétika pályán, mint korábban. Sokszor 14 órában dolgoztam, mint gyógymasszőr. Hébe-hóba újra megjelentem edzésen, de csak mert korábbi csapattársak hívtak versenyekre. Újonc látássérülteket próbáltak bevonni a sportban, akkor én is ott voltam, elmondtam nekik a lehetőségeiket, élménybeszámolót tartottam. A motivációm lejjebb csökkent, ezért 10 évre teljesen leálltam a sportolással.
Végül új impulzust kapott, és egy újabb sportággal fűződött össze az élete.
2001-ben megalapítottuk a teke szakosztályt a Wesselényi Miklós Sportkör keretein belül. Vidéken már ezt megelőzően működött ez a sportág. Nagyjából 50-70 versenyző lehetett az országban, ennek fejében pedig több fordulós bajnokságokat indítottunk. A látássérült teke egyre jobban nőtte ki magát, és nemzetközi versenyekre is eljutottunk. Én magam nem csak alapítója voltam a szakosztálynak, de űztem is a sportágat. Európa-bajnokságon, sikerült egyéniben ezüstérmet nyernem még 2007-ben, Csehországban. Általában sikerült is tartanom magam a jó formámhoz, és a nemzetközi versenyeken a legjobb nyolc közé jutottam.
Napjainkban pedig már más szerepet is betölt a para teke életében.
Így van. Már 2005 óta szakosztályvezetőként dolgoztam az egyesületünkben. Aki pedig országos szinten összefogta a para tekét, lemondott szakágvezetői szerepköréről, 2016-ban. Valaki kellett a helyére, és a Magyar Paralimpiai Bizottság ideiglenesen engem nevezett ki. Én elvállaltam, hiszen nem akartam, hogy amit felépítettünk az egy pillanat alatt eltűnjön. Ezt az egészet megszervezni, összerakni rengeteg munka volt, viszont két tollvonással semmisé lehet tenni. Elsőkörben arról volt szó, hogy amíg nem találnak a helyemre valakit én leszek a szakágvezető. Végül nem találtak alkalmas embert erre a pozícióra, ezért engem kértek fel véglegesen. Természetesen én elvállaltam. Érdekes volt egyszerre szakágvezetőnek és versenyzőnek is lenni. Nem akartam abbahagyni a sportolói pályafutásom ezen részét, hiszen ameddig eredmények vannak én miért hagynám abba? Szerencsés vagyok, mert a mai napig jó kapcsolatot ápolok a versenyzőinkkel. Mindig kikérem a véleményüket, ez kulcsa a megfelelő közös munkának.
Mai napig működik ez a kettős szerepe a tekében?
Nem szerettem volna még abba hagyni a sportolás részét, és természetesen a szakágvezetői feladatkörömről se szeretnék lemondani. Igaz, most a vírusra való tekintettel nem tudunk edzésekre járni, viszont itthon ma is mozogtam. Szerencsére olyan házba lakunk, ahol egybe tudom nyitni a szobákat, reggel itt joggoltam. Feleségem pedig csak lesett, hogy már megint mit művelek – Hát muszáj! – mondtam neki. Kint a kertben sikerült kiépítenem egy kisebb tekepályát is, így sikerül formában tartani magam valamennyire. Itthon ezeket a feladatok ellátom, de egyébként se nagyon megyünk ki itthonról a vírus miatt. Vigyázunk magunkra, és másokra is.
