Az 1984-es, New York-i paralimpián legendásan jól szerepelt a magyar csapat, az úszók pedig megállíthatatlanul versenyeztek, összesen 16 érmet szereztek. Stettner Ferenc, az amerikai játékokon kétszer is a dobogó tetejére állhatott, egyszer pedig másodikként ért célba. A duplázó paralimpiai bajnokkal emlékeztünk vissza a kezdetekre, és a pályafutására.
Sok esetben ajánlják az orvosok az úszást a gyógyuláshoz, felépüléshez vezető úton. Stettner Ferencnél sem volt ez másképp. Így kezdődött az egy éves korában gyermekbénulást szenvedő, későbbi kétszeres paralimpiai bajnok sportolói pályafutása is.
„Születésem után nem sokkal gyermekparalízis betegségén estem át. Lényegében a bal lábam felső része bénult le csípőtől térdig. Szüleimnek már akkor javasolták, hogy majd ússzak. Nagymamám vitt le először a Dagályba és azonnal megszerettem ezt a mozgásformát. Ő és az ott pihenő, fürdőző idősek tanították meg az alapokat. Természetesen ez még csak arra volt elég, hogy ne süllyedjek el.” – kezdte visszaemlékezését Stettner Ferenc.
Ez azért még nem vezettet egyből a versenymedencébe, de a mozgás iránti szeretete, szűnni nem akaró vágya kialakult és mai napig részét képezi életének.
„Az általános iskolában nem engedtek tornázni. Külön engedélyt kellett kérni, de így is csak hivatalosan egy könnyített ütemtervet kellett volna követnem, más kérdés, hogy gyerekként semmi sem állított meg, ugyanazt csináltam, mint a többiek. Kipróbáltam a sakkot, az asztaliteniszt, sőt még fociztam is! Édesapám korábban magasabb szinten rúgta a bőrt, így közel állt hozzám a sportág. Egy korosztályos tornán pedig előbb beállhattam a kapuba, később pedig a mezőnyben is bebizonyítottam, hogy nem ismerek lehetetlent. Aztán, megrendezték az iskolák közötti éves versenyt úszásban, melyen 1969-ben először értem el dobogós eredményt. Mindenki arra volt kíváncsi, hol tanultam úszni. Ezek után kerestem egy úszóedzőt, hogy rendesen elsajátítsam az úszás fortélyait és akár versenyezzek is. Mivel már 12 éves voltam, azt javasolták, hogy inkább vízilabdázzak, így csatlakoztam az Újpesti Dózsához. Alig pár hónappal később mérkőzéseken játszottam, majd ifjúsági érmeket is szereztem a csapattal. Ezután, 1979-ben Koller István úszó edző révén beléptem a Halassy Olivér SC-be. Pista bácsi nélkül nem jutottam volna el idáig. Itt viszont nem csak úsztam, hanem atletizáltam is. Aztán 1981-ban Nádas Pál megalapította az ülőröplabda szakosztályt, a következő 6 évben pedig egyszerre űztem mindkét sportágat. Mindig is imádtam a csapatsportágakat. Ezért kezdtem anno vízilabdázni, majd ülőröplabdázni is. Az utóbbi sportág vette át később az úszás helyét és korom miatt is többet tudtam kihozni magamból röplabdázás közben.” – foglalta össze sportolói karrierjének kezdetét a háromszoros paralimpiai érmes.
Sportolni, tanulni, dolgozni és a magánéletet egyszerre menedzselni igazi kihívás. Nem véletlenül mondják, hogy biztos háttér és megértő környezet nélkül talán lehetetlen is.
„Nagy szerencsém volt feleségem türelmével. Hagyta, hogy sportoljak annyit, amennyit bírok és szeretnék. Majdnem minden hétköznap délután és este edzésen voltam, így az elején kevesebbet voltam a családommal. Ez kiváltképp nehéz lehetett a gyerekek születésének első pár évében, de ő fantasztikusan helytállt anyaként és házastársként is. Három gyönyörű gyermekünk lett, két lány és egy fiú. Majd 1987-ben kiköltöztünk Németországba, Lübeckbe. Sok egykori hamburgi sporttársam segített nekünk és mai napig itt lakunk.”
„Parasportolóként évtizedekkel korábban még kevesebb lehetősége volt az embernek. Az épekkel ellentétben kevesebb támogatást kaptunk, ránk más szabályok vonatkoztak. Munka mellett kellett megoldani a felkészülést, a formában tartást, a versenyzést és természetesen intézni a magánéletet. Többek között ezért is váltottunk. Németországban a ’80-as évek végén már megjelentek a szponzorok a fogyatékos sportban.” – mesélte az egykori paraúszó.
Stettner Ferenc éremhalmozása a számára legkedvesebb New York-i paralimpián kezdődött 1984-ben. Az ott szerzett három medál mellett számos világ-, és Európa-bajnoki dobogós helyezés jól mutatja a sportoló tehetségét, kitartását. És akkor még nem említettük az ülőröplabdában elért eredményeit.
„Először, az 1986-as Ülőröplabda Világbajnokságon – még a magyar válogatott tagjaként – szereztem ezüstöt, majd a ’92-es barcelonai paralimpián értünk a dobogó legalsó fokára, de már Németországot képviselve. További két paralimpiára jutottam ki az ülőröplabdának köszönhetően, ahol sajnos érmeket már nem szereztünk, de a kontinensviadalokon rendre közel álltunk a végső győzelemhez. Összességében, 1970 óta, egészen 2001-ig folyamatosan sportoltam NB/I és válogatott szinten. Az utolsó években különböző sérülések miatt a vízilabda és az úszás maradt az életemben, de érdekesség, hogy egy gyulladás miatt teljesen megtanultam bal kézzel dobni és játszani a vízben. Azóta pedig már csak hobbiszinten úszok, de a kertben általában találok valami tennivalót.”
A képen balról jobbra: Tóth András, paralimpiai bajnok és bronzérmes úszó, Koller István edző, Stettner Ferenc, Tory György, paralimpiai bajnok és háromszoros ezüstérmes úszó és Szűcs István, paralimpikon úszó.
„Mindig nagyon büszkén hordtam magyar, címeres mezt vagy melegítőt. A 84-es paralimpián, a dobogó tetején kétszer végighallgatni a magyar himnuszt felemelő érzés volt. Végig sírtam és óriási élmény volt. Utólag azt mondhatom, ez volt az, amit mindig is szerettem volna, amiért érdemes élni, küzdeni.” – meséli büszkén a több mint három évtizeden át a legmagasabb szinten sportoló Stettner Ferenc.
Arra a kérdésre pedig, hogy melyik érem csillog a legfényesebben a következőket válaszolta: „Hatalmas élmény volt New Yorkban szerepelni. Egy teljesen más világba csöppentünk, nagyon messze hazánktól és a nyelv is idegen volt. A magyar csapat remek volt és nagyjából 10-15-en voltunk úszók. A 100 méter háton nyert aranyra vagyok a legbüszkébb. Akkori nagy vetélytársamat ott tudtam először legyőzni. A keletnémet úszó korábban megvert a felkészülés alatt, viszont aznap, ha csak egy fél pillanattal is, de én bizonyultam jobbnak.
„Az egész életem a sport körül forog. Mióta járni tudok, azonnal mozogni, sportolni akartam, az úszás megtanulása után pedig még inkább kinyílt a világ. Most is folytatnám, ha egészségem engedné. Rengeteget segített a sport, lehetőségeket adott. Be tudtam bizonyítani, hogy akarattal sok minden elérhető. Nem szabad feladni és hivatkozni a hátrányokra, hanem kétszeres erővel küzdeni és megmutatni a világnak, hogy mire vagyunk képesek. Célokat kell megfogalmazni és hajtani őket. A sport által pedig fegyelmezettséget tanul az ember, ahogy tiszteletet is. Ezért mindenkinek ajánlanám, hogy próbálja ki magát valamilyen sportban.”
