A pénteki tisztújító közgyűlésen a következő négyéves ciklusra is vállalta a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöki posztjára vonatkozó jelöltséget Szabó László, aki beszélt az idáig vezető útról, a leküzdött kishitűségről, az állandó hiányérzetről és a folyamatos versenyfutásról. Az interjút készítette: Vincze Szabolcs, a Nemzeti Sport munkatársa.
– Kétezertizenöt nyara óta tölti be a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöki posztját. A párizsi játékok után is egyértelmű volt önnek, hogy folytatja a munkát a szervezet élén?
– Életem meghatározó része, hogy sportszervezetet vezetek, és az ember időről időre megáll, oszt és szoroz – mondta a Nemzeti Sportnak Szabó László, a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke. – Nemcsak azért, hogy felmérje, mennyi ambíció van benne, hanem azért is, hogy mekkora a bizalom iránta. De annyi támogatást kaptam a tagszervezeteinktől – negyvenkettőből harmincan ajánlottak újra elnöknek –, hogy az a kis kétség is eloszlott, ami lehetett volna bennem. Szeretem a munkámat, és büszke vagyok arra, amit csinálunk, amit elértünk, ezért úgy döntöttem, folytatom.
– Mi a mögöttünk hagyott időszak legnagyobb tanulsága?
– Egy ilyen bizottságnak furcsa módon szűkebb a mozgástere, mint gondolnánk, hiszen nem mi készítjük fel a sportolókat, döntően nem mi finanszírozzuk őket, a fejlesztések a sportági szövetségekben zajlanak. Nincs ráhatásunk arra, ki, mennyit és hogyan edz, amiből két dolog következik. Az egyik az, hogy a magyar sport olyan bonyolult rendszer, olyan összetett gépezet, amelyben csak összehangoltan lehet dolgozni. Számomra az egyik tanulság, hogy megtanultam, a sportvezetés ugyanolyan csapatmunka, mint maga a sport, képesnek kell lenni az együttműködésre. A másik, hogy amikor átvettem az MPB irányítását, kevesen hittek abban, hogy 2024-re egy paralimpiai bajnoknak egy olimpiai bajnokéval összehasonlítható népszerűsége lesz, egy paralimpiai közvetítés pedig összemérhető lesz az olimpiai közvetítéssel. Természetesen nem ugyanaz a nagyságrend, csak azt állítom, hogy már érdemben is össze lehet őket hasonlítani. Hittünk benne, hogy a fogyatékosok sportja fontos és érdekes, beleadtunk mindent, és lám, megérkeztünk.
– Az első vagy a második teljes ciklusa volt nehezebb?
– Az első négyéves ciklus eleinte nem tűnt annak, szépen haladtak a dolgok a saját útjukon, de a végén beütött a koronavírus, és mindent felborított. Nem tudtuk, lesz-e paralimpia Tokióban, ami mindenkit elbizonytalanított. A második ciklusban nem jött közbe ilyen nehezítő tényező, így az talán könnyebb volt, igaz, akkor csak három év állt a rendelkezésünkre, de sokat beszéltünk róla a kollégákkal, hogy ez lehet előny is. Általában a paralimpia utáni első év kicsit mindig könnyebb, nem járatják annyira csúcsra a versenyzőket, és csak ezt követi a három kemény év, az utolsó kettőben a kvalifikációval. Most annyi történt, hogy az első „pihenőév” kimaradt.
– Mit tart eddigi elnöksége legnagyobb eredményének?
– Azt, hogy a kishitűséget sikerült félredobni és mindenkivel elhitetni, hogy fontosabb, amit csinálnak, mint gondolnák. Nem is a sportolókkal, mert bennük volt a legkevesebb ebből a kételyből, ami nem is csoda, hiszen a kishitű sportoló nem is jó sportoló. Inkább a sportvezetőkkel, szakemberekkel, civil szervezetekkel, akik, amelyek küzdöttek becsülettel, de sokszor nem hittek benne, hogy valaki észreveszi őket. Én pedig talán ahhoz értek, ahhoz van tudásom és tapasztalatom, hogyan kell kezelni, felkarolni, menedzselni és a nyilvánosságnak megmutatni ügyeket, programokat és embereket úgy, hogy elkerüljük a buktatókat. Ezt igyekeztem kihasználni és a legjobb tudásom szerint ellátni.
– Van valamivel kapcsolatban hiányérzete?
– Nekem csak hiányérzetem van! Az ember elkönyveli a jó dolgokat, de sportvezetőként mindennap hiányérzettel fekszem le, hogy mit nem sikerült megoldani, és még mit kellene. Ez a hiányérzet hajt előre, a tudat, hogy van még mit csinálnom. Szerintem ha sportvezetőként nincs folyamatos hiányérzeted, nem csinálod jól. Olyan ez, mint a házépítés, amit nem lehet befejezni, legfeljebb abbahagyni.
– Milyen fő céllal vág neki a harmadik ciklusának? Mi az a terület, amit még fejleszteni kell és lehet a hazai parasportban?
– Az elmúlt másfél hónapban, a párizsi paralimpia vége óta rengeteget számoltunk a kollégákkal, elemeztünk, merre tart a világ, és azon dolgozunk, hogy az emögött lévő pénzügyi adatokat is összerakjuk, és pontosan lássuk, ki, miből, mennyit hoz ki. A számok alapján nekünk ahhoz, hogy előrelépjünk, az eddigi munka többszörösét kell befektetni. Ez nem azért van, mert bármit is rosszul csinálnánk, hanem mert többen lettünk, és mindenki éhes. Éhes az éremre, a sikerre, a presztízsre. Ez olyan folyamatos futóverseny, amiben sosem jutunk el a célhoz, mindig csak részidőket érünk el, ráadásul minden körben csatlakoznak új, friss versenyzők, akik mind téged is le akarnak győzni. A paralimpiai mozgalom is fejlődik, eddig összesen 192 ország vett részt valaha paralimpián, vagyis szinte már mindenki.
– Los Angelesben is lehet olyan sikeres a magyar szereplés, mint Tokióban és Párizsban?
– Igen, lehet, és látom is az odáig vezető utat, de ahhoz, hogy oda is érjünk, még többet kell dolgoznunk.
